Napról napra

Jézus Krisztus mondja: „A vámszedő távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek. Mondom nektek, ez megigazulva ment haza.” Lk 18,13–14 (Jer 8,4; Lk 21,25–33; Jak 5,7–8; 1Sám 2,1–10) A templomban ma mi is imádkozni fogunk. Együtt a gyülekezettel és csendben, személyes szavakkal. Lehet, hogy voltunk már farizeusok, és hálát adtunk, hogy nem vagyunk „olyanok, mint ott, hátul XY, az a bűnös…” Adventben, a Krisztus-várás bensőséges, meghitt napjaiban járunk. Tegyük le az elmúlt év terheit, bűneit! Lehet, legyen ez a megtérés áldott ideje, és Urunk kegyelméből a megtérő bűnös számára a megigazulva távozásé is!

Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáznak rá az őrök. Zsolt 127,1b (Jn 10,9; Zsid 6,9–12; Zak 3,1–10) Hiába? Hát a rendőrök, a polgárőrök, a térfigyelő kamerák, a műholdas követők? A zsoltáríró korában messzemenően nem állt rendelkezésre olyan fejlett technológia egy otthon, egy város, egy ország védelmére, mint most, 2005-ben. De a zsoltárszerző, aki Isten hatalmas tetteit hirdeti, ma sem mondana mást: hiábavaló a kamera, a műhold és a polgárőrszervezetek, ha nem az Úristen kezében tudjuk magunkat. Ha nem tőle kérünk és várunk oltalmat, s főleg ha nem az ő törvényei szerint élünk. Isteni áldás, ha béke, nyugalom van városban, otthonban, lélekben.

A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi, a kinyilatkoztatott dolgok pedig a mieink és a fiainkéi mindörökké. 5Móz 29,28 (Ef 5,14; Jel 2,12–17; Zak 4,1–14) A természet- és az orvostudomány mára sok „titkot” megfejtett, míg más titkok határait még csak feszegeti, de minden tudás mélysége csakis a teremtő Istené. Ahogy igénk mondja, a kinyilatkoztatás által azonban megismerhetjük az életünk és üdvösségünk szempontjából döntő dolgokat – mi és gyermekeink is. Törvényét és evangéliumát a Szentírásban adja nekünk Isten. A testté lett Ige, Krisztus választ ad arra, hogy mi az élet értelme, miként találhatjuk meg Istent, és hogy mi (azaz ki) vár ránk, ha e földi élet véget ér. Az úrvacsorai szentségben pedig a bűnbocsánat ajándéka a miénk.

Az Úr így szólt Mózeshez: Megnyerted jóindulatomat, és név szerint ismerlek. 2Móz 33,17 (Ef 4,7; Jel 2,1–7; Zak 5,1–11) Életünk során hányszor kell bemutatkoznunk… Hányféle adatot kell megadnunk, hogy egyáltalán „érdemben” foglalkozzon velünk egy ügyintéző – a jóindulatáról nem is beszélve… Istennél nincs szükség erre. Jézus is mindig személyesen szólítja meg az evangéliumban a hozzá fordulót. Nem tömeg vagyunk számára, hanem az az „egy”, akihez van türelme, akire figyel, akihez szeretetével odafordul. Ahogy szüleinknek sem kell bemutatkoznunk, úgy Atyánk is ismer minket név szerint. Nemcsak nagy prófétáját, Mózest, de engem, téged, a „kicsiket” is. Hozzánk való jóindulata meg nem érdemelt dolog, de Jézus földre jöttében valóság!

Jézus Krisztus mondja: „Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet szóltam nektek. Maradjatok énbennem, és én tibennetek.” Jn 15,3–4a (Ez 37,23; 2Kor 5,1–10; Zak 6,1–8) Mai „párhuzamos igénk” (Ez 37,23) Isten ígérete; Ezékiel próféta által megszabadításról, megtisztításról szól. Népe leszünk, ígéri az Úr. Jézus Krisztus az igazi szőlőtőről tanítva az övéit a tőle hallott – és megtartott – ige tisztító erejéről biztosít. Isten megtartotta ígéretét, megcselekedte azt, amit nem érdemeltünk meg: szabadítót küldött. Jézus születése, minden egyes szava, cselekedete, halála és feltámadása értünk, a mi „tisztításunkért” történt. Jézus az atyai házba vezet vissza bennünket: benne maradva hazatalálunk otthonunkba.

Igazságot szolgáltat népének az Úr, és megkönyörül szolgáin. Zsolt 135,14 (Lk 18,7–8; Lk 22,66–71; Zak 6,9–15) Nehéz időkben hangzik ez a biztatás. Sok minden borzolja napjainkban a kedélyeket, amit nem értünk. Elég csak egy esti híradót végignézni: az aktuálpolitikától kezdve a természeti katasztrófákig, járványokig mindenről tudósítanak – és a keresztény ember töpreng, hogy miért is van ez így. Hol az igazság? Isten népe azonban nem adhatja át magát a csüggedésnek. Az az Isten védelmezi ma is, aki a zsoltárszerző idején is megmutatta hatalmát, dicsőségét! Nincs okunk félni, ellenben szilárd okunk van hinni és bízni a minket mindig megsegítő Istenben.

A samaritánus pedig, amikor meglátta a kifosztott és megvert embert, megszánta; odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Aztán feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és ápolta. Lk 10,33–34 (Jer 8,21–22a; 1Thessz 4,13–18; Zak 7,1–14) Meglátta: ez az első cselekvés, amelyet a samaritánustól meg kell tanulunk. Meglátni a másik (a bajba jutott) embert – már itt elakadunk… Lelkileg és testileg kifosztott, „út mentén vérző” emberek élnek közöttünk, akiket nem is veszünk észre. Meglátni, megszánni és odamenni: ahogyan Jézus tette és teszi minden, az „út szélén ülő” elveszett, reménytelen emberrel. Ahogy velünk is teszi, és felsegít…

Kőháti Dorottya