A vasárnap igéje

ADVENT NEGYEDIK VASÁRNAPJA – Jn 1,19–28

Pont és vessző: írásjelek, amelyek semlegesek, tényszerűek, kicsit talán megnyugtatóak is. Egy gondolatfolyamnak egyszer csak vége szakad. Lehet, hogy kinő belőle egy újabb, de az is lehet, hogy végérvényesen lezárul.

Kérdőjelet és felkiáltójelet akkor használunk, ha mondanivalónknak súlya, különleges igénye, belső dinamizmusa van. A kérdőjel kizökkent, meghökkent, elbizonytalanít. Megállásra kényszerít, számadásra hív. A felkiáltójel érzelmet árul el. Megmutat valamit abból, aki leírja, kimondja gondolatát. Nyomatékosít, megvall, képvisel, jelez. Olykor emberi magatartásokat, érzelmi megnyilvánulásokat is kifejeznek ezek az írásjelek. Néha magunk válunk egy nagy, görbe kérdőjellé: bizonytalan, érdeklődő, kíváncsi, provokatív, szkeptikus kérdezővé. Máskor viszont határozott, ellentmondást nem tűrő, elszánt vagy éppen hitvalló felkiáltójellé lehetünk, mint akik tudunk és képviselünk valamit, ami számunkra igazán lényeges.

Igénk Jézus nyilvános fellépésének első hetébe vezet. A János szerinti evangélium első fejezetei napról napra követik a Jézussal kapcsolatos eseményeket. Az evangélium kezdetén az útkészítő tesz tanúságot az Érkezőről. A kezdő mondat így vezeti be az igeszakaszt: „Ez János bizonyságtétele.” Ki volt János? Ki ez a titokzatos pusztai szent, ez az aszkéta? Lénye és minden, amit tesz, kérdéseket vet fel. És már ott is teremnek a kérdezők: a kíváncsiak, a szkeptikusok, a provokálók. Egy egész jeruzsálemi delegáció: papok és léviták tesztelik, vizsgáztatják. Ki ő, mit akar, mit tud; és amit tud, azt hogyan képviseli? Jó az elején tisztázni a dolgokat, elkerülni a félreértéseket, meghatározni az erőviszonyokat, kijelölni a határokat.

A vizsgabizottság mindössze öt kérdést tesz fel. Nagyon konkrét, célzott kérdések ezek. Az első az alapkérdés: „Ki vagy te?” A válasz mindent eldönt. Keresztelő János tudja, hogy a kérdés ki nem mondott valódi tartalma ez: te vagy-e a Messiás, a Krisztus? Hogy is lehetne Messiás az, aki követ? Aki csupán útkészítő, útegyengető ott, ahol elhalad a Király? Az „Én vagyok…” válasz csak és egyedül Jézusé.

Ebben az időben a messiásváró zsidóság „jóléti” vagy „politikus” messiás érkezésében hitt, aki majd rendbe teszi az országot, elűzi a rómaiakat, és végre mindenki békében élhet. Mit is tudnak kezdeni egy olyan felkenttel, aki ezt mondja magáról: „Én vagyok a jó pásztor”, „Én vagyok a feltámadás és az élet”, a világosság – és közben izzadtan, kopott ruhában, sokszor fáradtan járja útját embertől emberig? A Messiás már itt van, közénk jött – hirdeti a Keresztelő. De a félreértések elkerülése végett határozottan vallja: „Én nem a Krisztus vagyok!” János Jézus iránti mély tisztelettel és alázattal felel a mindent eldöntő első kérdésre. A felkiáltójel rámutat arra, aki már itt van, és az emberek között jár-kel, akinek közelsége átélhető, és ezért már nem olyan a világ, mint előtte volt… Ő, János csupán a hangját kölcsönzi annak, aki szavának teremtő erejével gyógyít, és hirdeti Isten országát. Nem vágyik többre, hogy is tehetné? Hiszen minden, amit várt, ami küszöbön áll, beteljesedik az Érkezővel!

Két eldöntendő kérdés következik. A válasz „igen” vagy „nem” lehet. Ha a Messiás nem is, akkor legalább te vagy-e Illés, akit várunk? Jogos kérdés. Hiszen minden hithű zsidó vallotta Malakiás próféta ígérete nyomán, hogy a messiási kor küszöbén visszajön Illés. Ő majd az atyák szívét a gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét pedig az atyákhoz fordítja. János Illéssel ugyan lelki értelemben azonos, hiszen az ő szellemében lép fel, mégsem tekinti magát új Illésnek. A messiási várakozások ne az ő személyéhez kötődjenek!

„Hát akkor? … A próféta vagy te?” – kérdezik a papok, farizeusok és léviták. Egyre lejjebb licitálnak. A konkrét személyhez kötött várakozás helyett most az ismeretlen eljövendő prófétára tekintenek, akit még Mózes ígért meg a népnek: „Prófétát támaszt atyádfiai közül az Úr, olyat, mint én, őreá hallgassatok!” (5Móz 18,15) Talán a Keresztelő az, akiben a régi ígéret beteljesedik, talán ő is belép a nagy próféták hosszú sorába, akik Izraelt intették, vigasztalták, fenyegették, erősítették? A válasz újra határozott nem.

„Ki vagy? – hogy választ adhassunk megbízóinknak: mit mondasz magadról?” Most már sürgetők a kérdések. Miért keresztelsz, ha nincs hozzá „jogosítványod”? Mit akarsz, mit üzensz mindezzel? És erre a felkiáltójel kettősponttá, egészen kicsivé zsugorodik. Túl a szavak vallomásán, ott, a Jordán partján senki más nem fontos már, csak ő, aki utána jön, az, aki nagyobb mindennél. Róla, az Érkezőről végül ez a kettőspont prédikál.

És másnap János meglátja őt, amint feléje közeledik…

Varga Gyöngyi