Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2005
- 51
- Kérdõjelek és felkiáltójelek
A vasárnap igéje
ADVENT NEGYEDIK VASÁRNAPJA – Jn 1,19–28
Hozzászólás a cikkhez
Kérdõjelek és felkiáltójelek
Pont és vesszõ: írásjelek, amelyek semlegesek, tényszerûek, kicsit talán megnyugtatóak is. Egy gondolatfolyamnak egyszer csak vége szakad. Lehet, hogy kinõ belõle egy újabb, de az is lehet, hogy végérvényesen lezárul.
Kérdõjelet és felkiáltójelet akkor használunk, ha mondanivalónknak súlya, különleges igénye, belsõ dinamizmusa van. A kérdõjel kizökkent, meghökkent, elbizonytalanít. Megállásra kényszerít, számadásra hív. A felkiáltójel érzelmet árul el. Megmutat valamit abból, aki leírja, kimondja gondolatát. Nyomatékosít, megvall, képvisel, jelez. Olykor emberi magatartásokat, érzelmi megnyilvánulásokat is kifejeznek ezek az írásjelek. Néha magunk válunk egy nagy, görbe kérdõjellé: bizonytalan, érdeklõdõ, kíváncsi, provokatív, szkeptikus kérdezõvé. Máskor viszont határozott, ellentmondást nem tûrõ, elszánt vagy éppen hitvalló felkiáltójellé lehetünk, mint akik tudunk és képviselünk valamit, ami számunkra igazán lényeges.
Igénk Jézus nyilvános fellépésének elsõ hetébe vezet. A János szerinti evangélium elsõ fejezetei napról napra követik a Jézussal kapcsolatos eseményeket. Az evangélium kezdetén az útkészítõ tesz tanúságot az Érkezõrõl. A kezdõ mondat így vezeti be az igeszakaszt: „Ez János bizonyságtétele.” Ki volt János? Ki ez a titokzatos pusztai szent, ez az aszkéta? Lénye és minden, amit tesz, kérdéseket vet fel. És már ott is teremnek a kérdezõk: a kíváncsiak, a szkeptikusok, a provokálók. Egy egész jeruzsálemi delegáció: papok és léviták tesztelik, vizsgáztatják. Ki õ, mit akar, mit tud; és amit tud, azt hogyan képviseli? Jó az elején tisztázni a dolgokat, elkerülni a félreértéseket, meghatározni az erõviszonyokat, kijelölni a határokat.
A vizsgabizottság mindössze öt kérdést tesz fel. Nagyon konkrét, célzott kérdések ezek. Az elsõ az alapkérdés: „Ki vagy te?” A válasz mindent eldönt. Keresztelõ János tudja, hogy a kérdés ki nem mondott valódi tartalma ez: te vagy-e a Messiás, a Krisztus? Hogy is lehetne Messiás az, aki követ? Aki csupán útkészítõ, útegyengetõ ott, ahol elhalad a Király? Az „Én vagyok…” válasz csak és egyedül Jézusé.
Ebben az idõben a messiásváró zsidóság „jóléti” vagy „politikus” messiás érkezésében hitt, aki majd rendbe teszi az országot, elûzi a rómaiakat, és végre mindenki békében élhet. Mit is tudnak kezdeni egy olyan felkenttel, aki ezt mondja magáról: „Én vagyok a jó pásztor”, „Én vagyok a feltámadás és az élet”, a világosság – és közben izzadtan, kopott ruhában, sokszor fáradtan járja útját embertõl emberig? A Messiás már itt van, közénk jött – hirdeti a Keresztelõ. De a félreértések elkerülése végett határozottan vallja: „Én nem a Krisztus vagyok!” János Jézus iránti mély tisztelettel és alázattal felel a mindent eldöntõ elsõ kérdésre. A felkiáltójel rámutat arra, aki már itt van, és az emberek között jár-kel, akinek közelsége átélhetõ, és ezért már nem olyan a világ, mint elõtte volt… Õ, János csupán a hangját kölcsönzi annak, aki szavának teremtõ erejével gyógyít, és hirdeti Isten országát. Nem vágyik többre, hogy is tehetné? Hiszen minden, amit várt, ami küszöbön áll, beteljesedik az Érkezõvel!
Két eldöntendõ kérdés következik. A válasz „igen” vagy „nem” lehet. Ha a Messiás nem is, akkor legalább te vagy-e Illés, akit várunk? Jogos kérdés. Hiszen minden hithû zsidó vallotta Malakiás próféta ígérete nyomán, hogy a messiási kor küszöbén visszajön Illés. Õ majd az atyák szívét a gyermekekhez téríti, a gyermekek szívét pedig az atyákhoz fordítja. János Illéssel ugyan lelki értelemben azonos, hiszen az õ szellemében lép fel, mégsem tekinti magát új Illésnek. A messiási várakozások ne az õ személyéhez kötõdjenek!
„Hát akkor? … A próféta vagy te?” – kérdezik a papok, farizeusok és léviták. Egyre lejjebb licitálnak. A konkrét személyhez kötött várakozás helyett most az ismeretlen eljövendõ prófétára tekintenek, akit még Mózes ígért meg a népnek: „Prófétát támaszt atyádfiai közül az Úr, olyat, mint én, õreá hallgassatok!” (5Móz 18,15) Talán a Keresztelõ az, akiben a régi ígéret beteljesedik, talán õ is belép a nagy próféták hosszú sorába, akik Izraelt intették, vigasztalták, fenyegették, erõsítették? A válasz újra határozott nem.
„Ki vagy? – hogy választ adhassunk megbízóinknak: mit mondasz magadról?” Most már sürgetõk a kérdések. Miért keresztelsz, ha nincs hozzá „jogosítványod”? Mit akarsz, mit üzensz mindezzel? És erre a felkiáltójel kettõsponttá, egészen kicsivé zsugorodik. Túl a szavak vallomásán, ott, a Jordán partján senki más nem fontos már, csak õ, aki utána jön, az, aki nagyobb mindennél. Róla, az Érkezõrõl végül ez a kettõspont prédikál.
És másnap János meglátja õt, amint feléje közeledik…
Varga Gyöngyi
::Nyomtatható változat::
|