Keresztutak

Az elmúlt hónapokban – különösen a 2004. december 5-i népszavazás évfordulója kapcsán – sok szó esett a nemzeti szolidaritásról. Érthető, hogy ha a karácsonyi ünnepkörben is e szolidaritás jegyében gondolunk a határon túli magyarokra, sőt tenni is igyekszünk értük. Ez keresztény közösségekben, így egyházunkban is nemes hagyomány – és persze kötelességünk is egyben. A nemzeti szolidaritásnak azonban sajnos egyre kevesebb jelét láthatjuk az egyházon kívüli világban. A múlt decemberi népszavazás eredménye is ezt mutatta, és erről tanúskodik a mindennapok tapasztalata is. Az alábbi történet egy szomorú évforduló apropóján több mindenről szól: mindenekelőtt egy fiatalember haláláról, egy család szomorúságáról, a nemzeti érzésről, a világban szétszórt magyarságról, közös értékeinkről, a magyar–svájci kapcsolatokról, de leginkább a 20. század kegyetlen abszurditásáról.

A Stauffer család hosszú idő óta Bern kantonban élt, míg a 20. század elején Friedrich Stauffer úgy nem határozott, hogy Magyarországra települ. 1905-ben Répcelakon telepedett le. Fiaival együtt megalapította sajtgyárukat, mely hamarosan az ország vezető tejipari üzeme lett, számos fiókvállalattal, kereskedelmi hálózattal.

A korabeli fényképek arról tanúskodnak, hogy a répcelakiak hamar befogadták a svájciakat. A község életében fontos szerepet töltött be a napjainkban romos kis kastély, az üzem épülete; a svájci munkakultúra, az új technológiák bevezetése a répcelakiakat számos tapasztalattal gazdagította, a települést pedig országszerte ismertté tette.

Friedrich Stauffer unokái Répcelakon születtek, magyar gyerekekkel együtt jártak iskolába. Karl-Wilhelm Stauffer, az alapító egyik fia, aki a budapesti kereskedelmi képviseletet vezette, gyermekeit a főváros protestáns gimnáziumaiba, a Baár–Madasba és a Fasorba íratta.

A ’20-as, ’30-as évek fejlődésének – sok más családéhoz és vállalatéhoz hasonlóan – Répcelakon is véget vetett a II. világháború kitörése. A frontok átvonulása 1945-re teljesen használhatatlanná tette a gyárat; a gépeket, berendezéseket leszerelték, ellopták. Az igazi tragédia azonban nem ez volt. A család, illetve néhány ma is élő osztálytársa és barátja számára mind a mai napig pótolhatatlan veszteséget jelent az alig húszesztendős volt fasori diák, Stauffer Vilmos Andor, azaz Bandi halála. Annak ellenére, hogy svájci állampolgársága miatt nem volt hadköteles, önként jelentkezett a hadseregbe. Frontszolgálatot nem teljesített; egy kiképzőtáborban esett először amerikai, majd francia hadifogságba. Fogsága idején – titokban – mindvégig naplót írt, mely drámai dokumentuma a 20. századi európai civilizáció abszurditásának. A naplóból – mely Bandi nővérének, Ernának a birtokában van – ugyanis kiderül, hogy Stauffer Vilmos Andor svájci magyar önkéntes, aki sohasem harcolt, 1945 őszén Franciaországban, a szabadság és az emberi jogok egyik őshazájában gyakorlatilag éhen halt a fogolytáborban. Emlékét a fasori gimnáziumban tábla őrzi.

Mi, akik – hála Istennek – békeidőben születtünk, nehezen tudjuk beleképzelni magunkat a háborús időszak hazafias hangulatába, ezért talán nem is lehet Stauffer Bandit a fiatalabb nemzedék számára a hazafiság példaképéül állítani. Hiba lenne mai helyzetünkben bármilyen, a háborús évekre emlékeztető hasonlóságot felfedezni. De amikor hatvan évvel a halála után kegyelettel emlékezünk rá, legalább kérdésként érdemes megfogalmazni: hogy volt képes úgy érezni honfitársai iránt egy második generációs magyar, hogy a haza szolgálatában kockára tette az életét?

1945-ben Alfred Stauffer, Bandi egyik unokatestvére visszatért a romok közé, és újraindította a sajtgyártást: százhuszonnyolc alkalmazottal, hat kereskedelmi központtal igyekezett visszatérni a régi kerékvágásba. 1948 tavaszán azonban a kommunista hatalom közbeszólt: egy márciusi napon a rendőrök körbevették az épületet, Alfred Stauffert pedig kiutasították az üzemből. Így került a répcelaki sajtgyár állami tulajdonba, hogy aztán a ’90-es évek elején a privatizáció során francia befektetők vásárolják meg. Újabb abszurditás, hogy ennek kapcsán a Stauffer család ipartörténeti jelentőségű érdemeit senki sem vette figyelembe – a magántulajdon sérthetetlenségéről már nem is beszélve.

A Staufferek ezek után visszatértek Svájcba. Erna Bernben él; hosszú időn át az ottani magyar protestáns gyülekezet felügyelője volt, most pedig köztiszteletben álló korelnöke. 1956-ban nagy szerepet vállalt a menekültek fogadásában, a segélyakciók megszervezésében. A Magyarországon szerzett szomorú tapasztalatok tehát nem mérsékelték hazaszeretetét, honfitársai iránt érzett szolidaritását. Staufferék segítették Bandi egyik régi barátját és osztálytársát, Irányi Bélát is, hogy menekültként Svájcban új otthonra találjon. Ő később a fasori gimnázium egyik legaktívabb támogatója lett.

A Kárpát-medencében sokan élnek olyanok, akiknek az ősei a legkülönbözőbb tájakról érkeztek a Duna, a Tisza mellé. A sorsközösség alakította ki bennük az összetartozás érzését. A történelemoktatásnak – mely napjaink oktatáspolitikájának nem éppen a szívügye – az is a szerepe, hogy ezt a sorsközösséget bemutassa, és ezáltal a nemzeti szolidaritás érzését is táplálja.

Ha azt gondolná bárki is, hogy ehhez csak a mindennapoktól idegen, a múlt ködébe vesző példákat lehet felhozni, nagyon téved. A Staufferek magyarországi története ugyanis nem ér véget a gyár államosításával, a tulajdonosok elkergetésével, a tragikusan elhunyt Bandi emléktáblájával. A berni származású sajtgyáros dinasztia ma is része mindennapjainknak. A közkedvelt Medve sajt ugyanis a berni medvéről kapta a nevét, és Répcelakon készítették a receptjét. Száz év múltán még az emblémája is alig változott.

Ki gondolná, hogy egy sajtpapír kapcsán a nemzeti sorsközösség egy szép és szomorú példáját ismerhetjük meg? Ha svájci–magyar viszonylatban ennyire „velünk él” a történelem, biztosak lehetünk benne, hogy az erdélyi, felvidéki, vajdasági és más tájakon élő magyarokkal még inkább létezik a mindennapokban is észlelhető sorsközösség. Érdemes volna ezt minél inkább tudatosítani!

Korányi Noémi – Prőhle Gergely