Napról napra

Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal. Jn 1,14 (Ézs 12,5; Lk 2,/1–14/15–20; Tit 3,4–7; Zsolt 2) Az ige – mint tanultuk – cselekvést, történést és létezést kifejező szófaj. Keresztény hitünk nem filozofikus elméletekre, alapelvekre épülő gondolatrendszer, hanem cselekvés, történés. Az Ige – így, nagybetűvel – az élő Isten cselekvő valóságát jelenti. Ő lett testté karácsonykor Jézusban, és az ő tanúi látták, tapasztalták kegyelmének és igazságának dicsőségét a kereszten. Isten ma is cselekszik, történik bennünk, velünk és köztünk, amikor igéjében, igéje által megszólít, újjáteremt, bátorít, vigasztal, összegyűjt és megőriz minket. Mi pedig látjuk, tapasztaljuk életünkben, mások életében az ő dicsőségét, kegyelmét és igazságát.

A Krisztus békessége uralkodjék a szívetekben, hiszen erre vagytok elhíva az egy testben. És legyetek háládatosak. Kol 3,15 (Ézs 2,4; Mt 10,16–22; ApCsel /6,8–15/7,55–60; Lk 2,29–32) Krisztus békessége nem fegyverszünet, nem kompromisszumkötés eredménye, de nem is az egyformaságra törekvés remélt végállomása. A Krisztus békessége valójában megbékélés Istennel: nem félek többé tőle, nem menekülök előle, hanem végre bízom benne, hiszek benne és neki. Luther reggeli imádságát idézve: „Mert én magamat, testemet, lelkemet és mindenemet kezedbe ajánlom.” Ez a békesség elválaszthatatlan Krisztus személyétől. Ha ez a békesség tölti be a szívemet, már szükségtelen a hálaadásra biztatni – jön az, szívből!

Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Jn 3,16 (1Krón 29,14; 2Jn 1,1–6/7/; Jn 1,1–5) Az emberi szeretet semmit nem ér, ha csak érzület marad. Az igazi szeretetnek nemcsak indítéka, forrása van, hanem mikéntje is látható, célja pedig világos. Isten szeretete sem általános érzület, hanem rendkívül konkrét. Úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta – ez Isten szeretetének „mikéntje”. A célja pedig a te örök életed, az én örök életem – a Jézusban, Jézus által Istent helyesen megismerők és a benne bízók közösségének az örök élete.

Simon Péter így felelt: „Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad.” Jn 6,68 (Zsolt 36,8; Mt 2,13–18; Jn 1,6–8) Krízishelyzetben mindig a szív teljességéből szól a száj. Krízishelyzetben szólt Jézus kérdése tanítványaihoz: „Ti is el akartok menni?” (Jn 6,67) Péter válasza a szív meggyőződéséből fakadt: Jézusnál van az örök élet beszéde, azaz cselekvő valósága, történése. Csak Jézusnál, sehol máshol. Könyörögjünk a nehézségek között és azok ellenére is élő hitért, hogy szívünkből természetesen fakadjon a hitvallás szava!

Betölti az Úr a Siont törvénnyel és igazsággal. Nyugodt lesz az életed, bölcsesség és tudomány teszi szabaddá és gazdaggá. Ézs 33,5–6 (Ef 1,3; 1Jn 4,11–16a; Jn 1,9–13) Korunk zilált nyugtalanságának fő oka, hogy egyéni és közösségi életünk gyakran kilép az Isten által adott mederből: nem tartja meg a Tízparancsolatot. Pedig ebben a mederben élő és éltető erővel folyhatna életünk – ezen kívül azonban önmagunkat és egymást pusztító áradat. Isten gyermekének nyugalma, bölcsessége és szabadsága ma is azoké, akik az ő törvényének medrében a hit bátorságával, az árral szemben úszva merik élni az életüket.

Isten, aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent? Róm 8,32 (Zsolt 32,2; Zsid 1,/5–6/7–14; Jn 1,14–18) Mire is van igazán szükségünk? Hit, remény, szeretet, békesség, kiegyensúlyozottság, jövőkép, biztonság – a folytatható sor sokunknál így kezdődik. Pedig valójában egyre van szükségünk – s ebben az egyben az összes fölsorolt megtalálható. Isten mindezeket az ajándékokat egy „nagy közös csomagban” adja – egymást feltételezik, egyik nincs a másik nélkül. Istennek ez az ajándéka pedig egyszülött Fia. Benne, vele és általa ajándékoz meg Isten mindazzal, amire valójában szükségünk van. Rajta kívül azonban csak hamisítványok töltik be ideig-óráig életünket, hogy – legkésőbb a végső órán – magunkra hagyjanak bennünket.

Jöjjetek, örvendezzünk az Úr előtt, ujjongjunk szabadító kősziklánk előtt! Zsolt 95,1 (Jak 4,14–15; Lk 12,35–40; Róm 8,31b–39; Zsolt 103) Az év utolsó napján mindannyian számot vetünk a mögöttünk lévő tizenkét hónappal. Isten iránti hálával gyűjtjük csokorba mindazt, amivel megajándékozott bennünket, ugyanakkor a nála békességet találó szív bizonyosságával gondolunk az esztendő gondjaira, fájdalmaira. Az ő nevében kezdtük el a 2005. évet – az ő nevében fejezzük is be. Nem a magunk nevében, magunkban bízva nézünk a még titokzatos új esztendő elé, hanem azzal a meggyőződéssel, hogy a kősziklánál is erősebb és hűséges a mi Urunk, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.

Kovács László