Kultúrkörök

Dél-Zalában, Nagykanizsától csupán öt kilométerre található egy sokat megért, takaros település, Szepetnek. A 7-es fõúton Nagykanizsa és Letenye között utazó szeme verõfényes napokon nem kerülheti el a délre, mindössze néhány kilométerre elé táruló gyönyörû látványt, amelyet a dombon elterülõ község és két, tiszteletet parancsoló templomtornya nyújt.

Böjt elsõ vasárnapjának délutánján nem látszott a falu. A helyiség táblájáról sem ismerhette fel a járókelõ, hogy hol jár. A kis Opel, amelyet Deme Dávid evangélikus lelkész vezetett, dacolt az elemekkel, utat tört magának a hóval fedett, hóvihartól láthatatlanná vált úton, és szerencsésen célhoz ért a szepetneki ódon evangélikus templom és az új gyülekezeti ház elõtt. Nem elõször járt aznap ott. Reggel 9 órakor már elvitte „gazdáját”, hogy istentiszteletet tartson a kis nyájnak, s továbbvitte Nagykanizsára is, majd – hogy Deme Dávid az ugyancsak lelkészként szolgáló feleségének, Smidéliusz Katalinnak is segítsen – Sandra, Patra, végül Zalaszentjakabra. Most szeretetvendégségre és könyvbemutatóra hozta utasait.

A kocsi érkezésekor már tele volt a gyülekezeti ház imaterme. Közel nyolcvanan jöttek el az ítéletidõben azért, hogy emlékezzenek az elmúlt idõkre, a kétszázötven évvel ezelõtt ide érkezett õsökre, hitvalló elõdökre vagy arra, ami fáj, de mégis a múltjuk része. Az evangélikusok mellett jelen voltak más felekezetû falubeliek is: rokonok, ismerõsök, a falu vezetõi.

A közös éneklést és Deme Dávid rövid igehirdetését követõen került sor A Somogy-Zalai Egyházmegye és gyülekezeteinek története címû könyv bemutatására, amelynek – másfél év elteltével – immár a második kiadását vehetik a kezükbe az olvasók.

E könyvbemutató különlegessége abban állt, hogy a kötet szerzõjeként e sorok írója ott beszélhetett az egyházmegyérõl és a szepetneki gyülekezet történetérõl, ahol keresztelték, ahol konfirmálták, ahol gyermekkorát töltötte, s ahol minden zegzugot ismer. Ott, ahol a temetõ hantjai alatt apai õseinek hamvai porladnak, a kereszteken olvasható nevek ismerõs, felejthetetlen arcokat idéznek fel emlékezetében, és ott, ahol még néhány gyerekkori barátra is ráköszönhet.

A történetírás felelõsség. Az igazság Janus-arcú, de a tények tények. Ezért – rendhagyó módon – videofilmmel kezdõdött és fejezõdött be a rendhagyó könyvbemutató. A felvételek a kutató-, gyûjtõmunka során készültek; Fónyad Pál (�2000) egykori nagykanizsai lelkész és Tihanyi János (�2003) hajdani szepetneki lelkész visszaemlékezéseit tárták a résztvevõk elé. Jó volt általuk is megerõsítve látni és hallani a könyvben leírtakat, de még jobb volt érezni azt, hogy Szepetneken és környékén voltak olyan pásztorok, akik nem tévelyedtek el, és nem hagyták eltévelyedni a rájuk bízott nyájat sem.

Szepetnek több ezer év óta lakott település. I. István királyunk idejében templomos hely volt. A 14. században Egerszeget adta érte cserébe a Kanizsai család. Így lett késõbb (házasság révén) Nádasdy Tamás nádorispánnak, a reformáció nagy pártfogójának és feleségének, Kanizsai Orsolyának – a 16. század egyik legmûveltebb asszonyának, a reformáció és a magyar nyelv terjesztõjének – a birtoka. Valószínû, hogy már akkor létesült itt is evangélikus gyülekezet, de errõl konkrét adataink nincsenek.

A falu a török pusztítás után (1690) újraéledt magyar és horvát nemzetiségû római katolikus betelepülõkkel és visszatelepülõkkel. Az 1700-as évek közepén Vas megye nyugati részérõl (ma Ausztria Burgenland nevû tartománya), Némethidegkút, Drumoly és más községekbõl német ajkú és nagyobb részben ágostai hitvallású evangélikus telepesek érkeztek Batthyány Lajos nádor, az új tulajdonos hívására. Velük kezdõdik a ma ott élõ evangélikusok története.

Érkezésük idején III. Károly rendelete, az 1731-ben kiadott Carolina Resolutio volt hatályban, amely a protestánsok esetében különbséget tett nyilvános és magán-vallásgyakorlat között: az elõbbit az artikuláris helyekre korlátozta, a magán-vallásgyakorlatot azonban az egész országban megengedte. A szepetneki evangélikusok ezért csak a családban õrizhették hitük parazsát, vagy a hozzájuk legközelebb (25 kilométerre) fekvõ Surdon vehettek részt nyilvános istentiszteleten.

Változást II. József 1781-ben kiadott türelmi rendelete hozott. A kis közösség 1795-ben fából imaházat és iskolát épített. 1796-ban Surd leányegyháza lett. 1814-ben már 317-en voltak, kilenccel többen, mint az anyagyülekezetben! 1817 és 1822 között téglából új és nagyobb imaházat, új iskolát és tanítólakot építettek. 1820-tól vezetik anyakönyveit. Ekkor már 348-an voltak.

1825-ben anyagyülekezetté alakultak. Nerolodi János személyében meghívták elsõ lelkészüket, akit hamarosan Pongrácz Ferenc követett.

Kardos Keresztelõ János 1830 és 1835 között munkálkodott a német nyelvû szepetneki gyülekezetben. Az õ szolgálata idején építettek tornyot az imaház elé. Méltán lehetnének ezért büszkék rá a mai szepetnekiek, és azért is, mert – Bálint Bélát idézve – „a 19. században lépett fel a vend irodalom legkiemelkedõbb alakja, Kardos János (…) szepetneki, majd õrihódosi lelkész. Magyar volt, magyarul tanult…, magyar szívvel dolgozott annyit, hogy benne tiszteljük a legtermékenyebb vend írót, aki mindenféle könyvekkel megajándékozta a vend népet.”

Az õt követõ Bertl Károly (1835–1855) és Wéber Sámuel (1856–1909) mûködése alatt tovább erõsödött a gyülekezet. Wéber lelkésszel több család érkezett Locsmándról. Ez ellensúlyozta a Szlavóniába továbbtelepülõk hiányát. A gyülekezet lélekszáma a századfordulóra elérte a 810-et. Szepetnek anyáskodása mellett vált Nagykanizsa fiók- (1845), leány- (1856), majd anyagyülekezetté 1900-ban.

Varga Imrére (1909–1910) „rendkívüli hatású szónokként” emlékeznek. Igehirdetései alatt – amelyeken katolikusok is szép számmal részt vettek – olyannyira tömve volt a templom, hogy félõ volt, leszakad a karzat, ezért vasoszlopokkal alátámasztották. Varga Imre nevéhez fûzõdik a magyarosítás.

A cím nem önkényes. Tihanyi Jánostól ered, aki a gyülekezet 1911 és 1942 közötti idõszakát jellemezte így.

Seregély István a lelkész. Világi pap. „A helybeli takarékpénztár, Polgári Olvasókör, Községi Ifjúsági Egyesület, Hangya fogyasztási szövetkezet elnöke.” Sokat tett a faluért: meghonosította a fejlett gyümölcskultúrát, a méhészetet és virágkertészetet. Kezdetben magyarosított, majd a Volksbund hatása alá került. Lelkészként eltorzult hitvallási nézeteket vallott, amelynek következtében meg kellett válnia hivatalától. Mûködése nem volt hatástalan. 1944-ben a hívek egy része elhagyta az országot, másokat 1945-ben internáltak.

A gyülekezet lélekszáma huszonöt év alatt egyharmadára apadt. 1923-ban 564-en voltak. A püspöklátogatási jegyzõkönyvben ez olvasható: „Püspök Úr Õméltósága a felekezeti jóviszonyról örömmel értesül, az egy gyermekrendszer pusztító hatását nagy elszomorodással látja, és ezen Isten ellen való vétektõl óva inti a híveket. Sírásója lesz a saját boldogságának és sírásója lesz nemzetének az, aki az egyke mellett megmarad. Kérve kéri Õket, hogy hagyjanak fel e nemzetpusztítással.” Az intelem nem talált meghallgatásra. 1940-ben már az ötszázat sem érte el a szepetneki evangélikusok száma.

Az apadás folytatódott. A háború katona- és polgári áldozatai, a deportálások, a disszidálások, az önkény legváltozatosabb módszerei, az ateista ideológia és az új megélhetési formák keresése mind-mind fokozták azt a folyamatot, amely a múlt század elsõ felében elkezdõdött.

Tihanyi János (1942–1951), Weiler Henrik (1951–1957), Varga Árpád (1958–1991) és Horváth Ferenc (1991–1996) még egy önálló, de egyre fogyó anyagyülekezetben õrizték a hit parazsát. 1996-tól Szepetnek egykori filiájának, Nagykanizsának a társegyháza lett, és azóta Deme Dávid – a társegyház lelkésze – Nagykanizsáról átjárva hirdeti az igét vasárnapról vasárnapra azért, „hogy Istenbe vessék bizalmukat; ne felejtsék el Isten nagy tetteit, és tartsák meg parancsolatait” (Zsolt 78,7).

Dr. Jáni János

Regionális hozzárendelés: Szepetneki Evangélikus Társegyház