Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Dél-Zalában, Nagykanizsától csupán öt kilométerre található egy sokat megért, takaros település, Szepetnek. A 7-es főúton Nagykanizsa és Letenye között utazó szeme verőfényes napokon nem kerülheti el a délre, mindössze néhány kilométerre elé táruló gyönyörű látványt, amelyet a dombon elterülő község és két, tiszteletet parancsoló templomtornya nyújt.

Böjt első vasárnapjának délutánján nem látszott a falu. A helyiség táblájáról sem ismerhette fel a járókelő, hogy hol jár. A kis Opel, amelyet Deme Dávid evangélikus lelkész vezetett, dacolt az elemekkel, utat tört magának a hóval fedett, hóvihartól láthatatlanná vált úton, és szerencsésen célhoz ért a szepetneki ódon evangélikus templom és az új gyülekezeti ház előtt. Nem először járt aznap ott. Reggel 9 órakor már elvitte „gazdáját”, hogy istentiszteletet tartson a kis nyájnak, s továbbvitte Nagykanizsára is, majd – hogy Deme Dávid az ugyancsak lelkészként szolgáló feleségének, Smidéliusz Katalinnak is segítsen – Sandra, Patra, végül Zalaszentjakabra. Most szeretetvendégségre és könyvbemutatóra hozta utasait.

A kocsi érkezésekor már tele volt a gyülekezeti ház imaterme. Közel nyolcvanan jöttek el az ítéletidőben azért, hogy emlékezzenek az elmúlt időkre, a kétszázötven évvel ezelőtt ide érkezett ősökre, hitvalló elődökre vagy arra, ami fáj, de mégis a múltjuk része. Az evangélikusok mellett jelen voltak más felekezetű falubeliek is: rokonok, ismerősök, a falu vezetői.

A közös éneklést és Deme Dávid rövid igehirdetését követően került sor A Somogy-Zalai Egyházmegye és gyülekezeteinek története című könyv bemutatására, amelynek – másfél év elteltével – immár a második kiadását vehetik a kezükbe az olvasók.

E könyvbemutató különlegessége abban állt, hogy a kötet szerzőjeként e sorok írója ott beszélhetett az egyházmegyéről és a szepetneki gyülekezet történetéről, ahol keresztelték, ahol konfirmálták, ahol gyermekkorát töltötte, s ahol minden zegzugot ismer. Ott, ahol a temető hantjai alatt apai őseinek hamvai porladnak, a kereszteken olvasható nevek ismerős, felejthetetlen arcokat idéznek fel emlékezetében, és ott, ahol még néhány gyerekkori barátra is ráköszönhet.

A történetírás felelősség. Az igazság Janus-arcú, de a tények tények. Ezért – rendhagyó módon – videofilmmel kezdődött és fejeződött be a rendhagyó könyvbemutató. A felvételek a kutató-, gyűjtőmunka során készültek; Fónyad Pál (�2000) egykori nagykanizsai lelkész és Tihanyi János (�2003) hajdani szepetneki lelkész visszaemlékezéseit tárták a résztvevők elé. Jó volt általuk is megerősítve látni és hallani a könyvben leírtakat, de még jobb volt érezni azt, hogy Szepetneken és környékén voltak olyan pásztorok, akik nem tévelyedtek el, és nem hagyták eltévelyedni a rájuk bízott nyájat sem.

Szepetnek több ezer év óta lakott település. I. István királyunk idejében templomos hely volt. A 14. században Egerszeget adta érte cserébe a Kanizsai család. Így lett később (házasság révén) Nádasdy Tamás nádorispánnak, a reformáció nagy pártfogójának és feleségének, Kanizsai Orsolyának – a 16. század egyik legműveltebb asszonyának, a reformáció és a magyar nyelv terjesztőjének – a birtoka. Valószínű, hogy már akkor létesült itt is evangélikus gyülekezet, de erről konkrét adataink nincsenek.

A falu a török pusztítás után (1690) újraéledt magyar és horvát nemzetiségű római katolikus betelepülőkkel és visszatelepülőkkel. Az 1700-as évek közepén Vas megye nyugati részéről (ma Ausztria Burgenland nevű tartománya), Némethidegkút, Drumoly és más községekből német ajkú és nagyobb részben ágostai hitvallású evangélikus telepesek érkeztek Batthyány Lajos nádor, az új tulajdonos hívására. Velük kezdődik a ma ott élő evangélikusok története.

Érkezésük idején III. Károly rendelete, az 1731-ben kiadott Carolina Resolutio volt hatályban, amely a protestánsok esetében különbséget tett nyilvános és magán-vallásgyakorlat között: az előbbit az artikuláris helyekre korlátozta, a magán-vallásgyakorlatot azonban az egész országban megengedte. A szepetneki evangélikusok ezért csak a családban őrizhették hitük parazsát, vagy a hozzájuk legközelebb (25 kilométerre) fekvő Surdon vehettek részt nyilvános istentiszteleten.

Változást II. József 1781-ben kiadott türelmi rendelete hozott. A kis közösség 1795-ben fából imaházat és iskolát épített. 1796-ban Surd leányegyháza lett. 1814-ben már 317-en voltak, kilenccel többen, mint az anyagyülekezetben! 1817 és 1822 között téglából új és nagyobb imaházat, új iskolát és tanítólakot építettek. 1820-tól vezetik anyakönyveit. Ekkor már 348-an voltak.

1825-ben anyagyülekezetté alakultak. Nerolodi János személyében meghívták első lelkészüket, akit hamarosan Pongrácz Ferenc követett.

Kardos Keresztelő János 1830 és 1835 között munkálkodott a német nyelvű szepetneki gyülekezetben. Az ő szolgálata idején építettek tornyot az imaház elé. Méltán lehetnének ezért büszkék rá a mai szepetnekiek, és azért is, mert – Bálint Bélát idézve – „a 19. században lépett fel a vend irodalom legkiemelkedőbb alakja, Kardos János (…) szepetneki, majd őrihódosi lelkész. Magyar volt, magyarul tanult…, magyar szívvel dolgozott annyit, hogy benne tiszteljük a legtermékenyebb vend írót, aki mindenféle könyvekkel megajándékozta a vend népet.”

Az őt követő Bertl Károly (1835–1855) és Wéber Sámuel (1856–1909) működése alatt tovább erősödött a gyülekezet. Wéber lelkésszel több család érkezett Locsmándról. Ez ellensúlyozta a Szlavóniába továbbtelepülők hiányát. A gyülekezet lélekszáma a századfordulóra elérte a 810-et. Szepetnek anyáskodása mellett vált Nagykanizsa fiók- (1845), leány- (1856), majd anyagyülekezetté 1900-ban.

Varga Imrére (1909–1910) „rendkívüli hatású szónokként” emlékeznek. Igehirdetései alatt – amelyeken katolikusok is szép számmal részt vettek – olyannyira tömve volt a templom, hogy félő volt, leszakad a karzat, ezért vasoszlopokkal alátámasztották. Varga Imre nevéhez fűződik a magyarosítás.

A cím nem önkényes. Tihanyi Jánostól ered, aki a gyülekezet 1911 és 1942 közötti időszakát jellemezte így.

Seregély István a lelkész. Világi pap. „A helybeli takarékpénztár, Polgári Olvasókör, Községi Ifjúsági Egyesület, Hangya fogyasztási szövetkezet elnöke.” Sokat tett a faluért: meghonosította a fejlett gyümölcskultúrát, a méhészetet és virágkertészetet. Kezdetben magyarosított, majd a Volksbund hatása alá került. Lelkészként eltorzult hitvallási nézeteket vallott, amelynek következtében meg kellett válnia hivatalától. Működése nem volt hatástalan. 1944-ben a hívek egy része elhagyta az országot, másokat 1945-ben internáltak.

A gyülekezet lélekszáma huszonöt év alatt egyharmadára apadt. 1923-ban 564-en voltak. A püspöklátogatási jegyzőkönyvben ez olvasható: „Püspök Úr Őméltósága a felekezeti jóviszonyról örömmel értesül, az egy gyermekrendszer pusztító hatását nagy elszomorodással látja, és ezen Isten ellen való vétektől óva inti a híveket. Sírásója lesz a saját boldogságának és sírásója lesz nemzetének az, aki az egyke mellett megmarad. Kérve kéri Őket, hogy hagyjanak fel e nemzetpusztítással.” Az intelem nem talált meghallgatásra. 1940-ben már az ötszázat sem érte el a szepetneki evangélikusok száma.

Az apadás folytatódott. A háború katona- és polgári áldozatai, a deportálások, a disszidálások, az önkény legváltozatosabb módszerei, az ateista ideológia és az új megélhetési formák keresése mind-mind fokozták azt a folyamatot, amely a múlt század első felében elkezdődött.

Tihanyi János (1942–1951), Weiler Henrik (1951–1957), Varga Árpád (1958–1991) és Horváth Ferenc (1991–1996) még egy önálló, de egyre fogyó anyagyülekezetben őrizték a hit parazsát. 1996-tól Szepetnek egykori filiájának, Nagykanizsának a társegyháza lett, és azóta Deme Dávid – a társegyház lelkésze – Nagykanizsáról átjárva hirdeti az igét vasárnapról vasárnapra azért, „hogy Istenbe vessék bizalmukat; ne felejtsék el Isten nagy tetteit, és tartsák meg parancsolatait” (Zsolt 78,7).

Dr. Jáni János

Regionális hozzárendelés: Szepetneki Evangélikus Társegyház

::Nyomtatható változat::