Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2006 - 18 - Szerencse

Keresztény szemmel

Szerencse

A legszívesebben azt mondanám: szerencse, hogy éppen arra jártam. Hiszen tudod, mindenki szereti fontosnak érezni magát, különösen meg egy ilyen rossz, elfelejtett öregember, akinek se hazája, se gazdája. Na, de hát az igazság mégiscsak más, és hogy éppen én keveredtem oda, az is inkább valamiféle csoda, mint szükségszerűség. Merthogy éppen a város felé indultam el aznap este. Mehettem volna ki a másik határ felé vagy Nagyfalunak, esetleg maradhattam volna itt egy padon, amikor besötétedett. Éppúgy nem lett volna semmi jelentősége, ahogyan másnak sincs, amióta leépítettek a munkahelyemről, és az asszony elpörölte a házat a fejem fölül. Tudod, senkit sem érdekel azóta, hol hálok meg, sem hogy élek-e, halok-e. Minden holmim itt van ebben a nejlonszatyorban. De nem panaszkodom, hiszen hát sokan élünk így. És látod, azért velünk is megesnek még csodák.

Jól emlékszem arra az estére. A levegő fülledt meleg volt még kilenc órakor is, és a kocsmában úgy telepedett ránk a nehéz szag, hogy majd belefulladtunk. Ráadásul a szúnyogok is mind odagyűltek a lámpa fényére, és pénzem se nagyon volt. Egy jókora darab kenyeret találtam még a hét elején, annak a maradékát rágicsáltam, kicsiket kortyoltam hozzá a poharamból, hogy tovább tartson a bor.

A napi gyaloglás már a lábamban volt, mégis valami megmagyarázhatatlan mehetnék húzott fel a rozzant lábú székről. Nem tudtam, mi nyugtalanít, de azt már régen tudomásul vettem, hogy ha indulni kell, hát megyek; ha akarom, felfogható ez szabadságnak is. Felkeltem hát, kifizettem az italt, marokra fogtam a táskámat, és búcsút intettem az ajtófélfának. Már szürke volt a világ, a tücskök folyamatosan ciripeltek az árokparton, és nagy örömömre feltámadt a szél is, meg-megborzolva az út menti fák lombját. Nemigen gondolkodtam, merre is menjek, a lábam vitt, és én élveztem az esti csendbe vegyülő finom neszeket.

A falu már szépen eltörpült mögöttem, mire tényleg besötétedett. Az út szélén lépkedtem a füves padkán, hogy ne hozzak frászt a mellettem újra meg újra elsuhanó autók vezetőire. Igyekszem nem zavarni a világot. Valahogy úgy érzem helyénvalónak, ha már kívül kerültem a nagy sodrásból, hogy ne bántsuk egymást. Ők se igen törődnek velem, én se csapok nagy zajt. Szép egyenletesen haladtam, nem siettem sehova, hiszen úti célom sem volt. Néha olyan közel bukkant fel egy-egy fácán vagy nyúl, hogy akár meg is foghattam volna őket. Jó érzés volt, hogy befogadnak, nem tekintenek idegennek, szinte otthon éreztem magam ebben a susogó, zizegő, rejtelmes, életteli világban.

És akkor jött az az autó. A vezetője még nem láthatott engem. Ahogy hirtelen megállt, azt hittem, a dolgát fogja végezni valaki, hát nem is közelítettem felé, ez így tisztességes. Ideges mozgású fiatal nő szállt ki a kocsiból, a fényszóró élesen a szemembe világított, csak körvonalakat láttam. Cipő kopogott, távolról csecsemősírás hallatszott, aztán ajtók csapódtak, majd a kocsi hirtelen éles kanyarral visszafordult a város felé, és elviharzott nyomtalanul. Egyre távolabbról fénylett a két pici lámpája, a motor zaja sem jutott már el idáig, amikor döbbenten felfedeztem, hogy a sírós nyöszörgés nem szűnt meg.

Torokszorító balsejtelem lett úrrá rajtam. Először bizonytalanul, tétován indultam el, aztán hirtelen rájöttem, milyen szörnyűség történt, és futni kezdtem. Feltűnt egy autó fénycsóvája. Élesen, bántón hasított bele a sötétbe. Valami kamion vagy busz lehetett. A zaj lassanként elnyomta a csecsemő sírását. Vad rémület fogott el, és úgy kezdtem el rohanni, hogy majd kiszakadt bele a tüdőm. Uramisten, csak nehogy későn érkezzek, csak most az egyszer ne érkezzen ide az az autó, míg oda nem érek! Kifulladva, vészesen dörömbölő szívvel álltam meg előtte. A kamion hangosan dudálva került ki bennünket. Tán azt gondolta, részeg vagyok.

Pihegve kapkodtam a levegőt, a szemem könnybe lábadt a látványtól. Ott feküdt a földön tehetetlenül és magányosan a nagy széles világ közepén egy rózsás bőrű kisfiú. Aprócska teste szinte világított a sötétben. Óvatosan felemeltem a naptól még mindig langyos aszfaltról. Ha gondolkodtam volna, tán meg sem merem fogni, de valami akkor erőssé és magabiztossá tett. A karomban tartottam hát a kisembert, az ezernyi titkot rejtő, lüktető kis életet. Talán még soha nem volt ekkora érték a kezemben. Csodálkozva bámultam rá, hihetetlen volt az egész. Ő is megnézett. Egy pillanatra még a sírást is abbahagyta, csöpp csücsöri szájával aprócska ökölbe szorított kezén cuppogott. Aztán messzire lódult a bizonytalanul hadonászó kezecske, és újra keserves zokogásban tört ki a legényke. Ijedtemben csaknem elejtettem. Ez gyorsan magamhoz térített. Nem lehetek ennyire ügyetlen, hisz mégiscsak egy emberkéről van szó!

Az agyam zakatolt a hirtelen jött váratlan eseményektől. Mit is kell tenni ilyenkor? Hiába, no, a férfi az csak férfi, sose fogtam síró csecsemőt. Tán nem is engedte volna a feleségem, hogy hozzányúljak a sajátomhoz. Elnevettem magam, annyira komikus volt az egész. El se hinné, aki nem tapasztalta, hogy mennyi mindenhez kell értenie egy hajléktalannak. Aztán valahogy felsejlett az emlékezetemből egy kép. A váróteremben láttam nemrég. Egy fiatal anya a karjára vette, és ringatta a gyermekét, még dudorászott is neki halkan valami együgyű kis dallamot, és hogy attól milyen gyorsan megnyugodott a kicsi, az valami csoda! Hát persze, rázni kell a babákat, hogy is felejthettem el. Esetlenül próbáltam felidézni magamban a nő mozdulatait. Nem nagyon sikerült. Úgy lóbáltam a karomban szegény kis embert, mint egy zacskó tejet.

Tej!!! Hát persze, lehet, hogy éhes – jutott eszembe. Egyszerű ez, tejet kell szerezni a számára, akkor majd megnyugszik. Aztán újra végigfutott rajtam a bénult tehetetlenség érzése. Hisz ez lehetetlen. Itt állok a főút szélén, karomban egy meztelen csecsemővel az éjszaka közepén, és tejet akarok neki szerezni. Nem vagyok normális, ilyen nincs is. Legszívesebben megcsíptem volna magam, hogy felébredjek, de hát nem volt szabad kezem. Sőt szinte egyáltalán nem is volt már kezem, mert a kicsit olyan mereven tartottam, hogy mind a két karom zsibbadt és remegett. Le kellett ülnöm egy pillanatra. Ólmos fáradtságot éreztem meg valami álomszerű, elégedett örömöt. Érdes kezemmel óvatosan simítottam végig a puha kis arcot:

– Ne félj, no, hát ha már éppen engem fogtál ki, majd csak kitalálok én is valamit!

A kicsi mintha csak értette volna a biztatást, abbahagyta a panaszkodást, nagyot sóhajtott, aztán várakozón nézett föl rám. Gondolkodtam nagyon, hogy most hogyan tovább, és felvidultam, mert még fél csomag megvolt a titkos tartaléknak rejtegetett kávémból. Ha azt odaadom Piásnak, az árából egész biztosan kapok egy doboz tejet még az éjjel-nappaliban is, akármilyen drága hely. De itt aztán megállt a tudomány. Mert ugye itt a tej, és itt a gyerek, és közöttük lennék én, hajaj. Végül arra jutottam, hogy ehhez a feladathoz nő kell. Hiába, be kellett ismernem magamban, hogy az etetés tudományában egészen biztosan csődöt mondanék. De hol találunk ilyenkor egy alkalmas nőt? Akkor jutott az eszembe Margit. Az egyetlen nő, aki ilyenkor egész biztosan elérhető, a buszpályaudvaron lakott. Hozzá rohantam karomban a fel-felsíró meztelen kisfiúval, akit úgy-ahogy az ingem alá gyömöszöltem. Langyos volt az este, nem fázhatott, valahogy mégis szerettem volna eltakarni őt. Margit csakugyan ott volt, ahol gondoltam. Egy padon feküdt, a feje alá gyűrt nejlonszatyrán, kócosan és messziről érezhetően mosdatlanul. Félig nyitott szájjal aludt, és mélyről jövőn, harsányan horkolt. Általában tisztelem az emberek pihenéshez való jogát, no meg időm is szokott lenni, hogy kivárjam a soromat, míg fölébred, akivel dolgom van, de most sürgősen szükségem volt rá, így gondolkodás nélkül azonnal felköltöttem. Ráncos arcán ideges fintorok futottak végig a megzavart álom után.

– Margit – ráztam meg újra –, kelj fel gyorsan! Idenézz, találtam egy csecsemőt!

Csodálkozva nézett rám meg az ingem alól kandikáló csöppségre, aki időközben – tán a lépéseim ringatásától – békésen elszenderedett. Felült a padon, eligazgatta a ruháját, egy gyűrött zsebkendővel megtörölgette az arcát, és hangosan trombitálva kifújta az orrát.

– Szép – állapította meg különös, fátyolos hangon. – Mit csináljunk vele?

Ebben a pillanatban a kicsi újra sírni kezdett. Épp a lábait próbáltam kiszabadítani az ingemből, miközben igyekeztem rávezetni Margitot, hogy itt most az ő szakértelmére számítok.

– Te vagy a nő, neked kell tudni, miért bömböl egy ilyen kis ember.

Végre sikerült kibogoznom a folyton hadonászó aprócska lábakat, a csecsemő ott rugdosott a kezem között a maga istenadta meztelenségében.

– Lehet, hogy éhes, ha megfogod, hozok egy kis tejet az éjjel-nappaliból – nyújtottam felé a gyermeket. Áhítattal fektette az ölébe, és csak nézte némán, valami távolba vesző, mély szomorúsággal. Olyan különös volt az arca, szinte ismeretlennek tűnt.

Elrohantam, megkerestem Piást, aztán az ügylet végeztével – nem volt nehéz megalkudnunk – loholtam a boltba. Felvertem a sarokban bóbiskoló eladót, és hónom alatt a zacskós tejjel futottam vissza a buszváróhoz. Margit az ölében ringatta a kicsit, és cigarettától rekedt hangján csöndesen csitítgatta. Valami furcsa maskararuhát is adott rá – azt hiszem, poncsónak hívják –, de a babának olyan nagy volt, hogy csak a vörösre ordított feje látszott ki belőle, meg a hadonászó kezek repesése sejlett fel alóla, mint valami különös madár szárnycsapdosása.

– Itt a tej – próbáltam túlkiabálni a csecsemősírást.

Margit rám se nézett, egy pillanatra le nem vette volna a szemét a kölökről. Úgy utasított csak, mint egy orvos az asszisztensét:

– Vágd le a zacskó csücskét a bicskáddal, de kis lyuk legyen ám, nehogy a torkára szaladjon!

Szó nélkül engedelmeskedtem, és már nyújtottam is neki a tejet. Ügyesen a rikácsoló kisgyermek szájához illesztette, aztán óvatosan kibuggyantott belőle egy kicsit.

– Tartsd oda neki a kezedet, hogy ne hadonásszon! – utasított, és én engedelmesen végigsimítottam a gyerek tenyerét.

Azonnal megragadta az ujjamat, és erősen ökölbe szorította aprócska mancsát. Végre megérezte a tej ízét az ínyén, és megbékélve adta át magát az evés örömének. Hirtelen csönd lett, csak az éhes baba buzgó kortyolgatását lehetett hallani.

– Látod, eszik – nézett föl rám elégedetten mosolyogva Margit.

Nem mondtam semmit, csak néztem őket némán, gyönyörködve. Ahogy ott ült, ölében ezzel a rongyba csavart csecsemővel, és etette abból a röhejes zacskóból, nem is tudom, valahogy mélyen megindított. Szerettem volna, hogy sose legyen vége ennek a pillanatnak. Csak álltam mellettük, védelmezőn föléjük magasodva, és nem sok híja volt, hogy bele nem szerettem ebbe a fogatlan, kócos vénasszonyba.

Aztán véget ért. A kicsi félrenyelte a mohón szívott tejet, nagyot krákogott, és jó adagot buggyantott a szájából Margit ölébe.

– Fogd a tejet! – nyomta a kezembe a maradékot, és én gyorsan magamhoz tértem előbbi álmodozásomból. Egyetlen mozdulattal a vállára hajtotta a csecsemőt, aki még egyet-kettőt böffentett, párat csuklott, aztán édesen, elégedetten elszenderedett. Margit szelíden hajladozva ringatta az elernyedt kis testet.

Hajnalodott. Kelet felől szakadozni kezdett a sötétség, és a nap halvány fénye óvatosan kandikált ki a szürke felhők függönye mögül.

– Most mi legyen? – kérdeztem csendesen, és melléjük ereszkedtem a padra. Margit maga elé bámult, aztán nagyot sóhajtott.

– Azt hiszem, el kellene vinnünk a kórházba. Azt mondják, ott van valami láda kitéve az ilyen kisbabáknak. Aztán majd odaadják őt valami gyerekre vágyó házaspárnak.

– Akkor induljunk – bólogattam, de egyikünk se mozdult. Csak ültünk a padon egymás mellett, és gondolatban messze jártunk.

– Milyen szép kisfiú – motyogta Margit inkább magának, mint nekem.

– És micsoda erős keze van! Ha tudnád, hogy szorította az ujjamat – toldottam meg.

– Kedves arca van, biztosan sokan szeretik majd – suttogta.

– És okos is, rögtön megértette, amikor mondtam neki, hogy várnia kell egy csöppet. Nem is sírt tovább – meséltem büszkén.

Gondolatban újra végigéltem az egész történetet. Hát igen, itt van egy kicsi ember, aki csak most indul neki az életnek. Még bármi lehet belőle. Talán tudós orvos lesz, és ő találja fel a rák ellenszerét. Vagy csodálatos muzsikus, és zenéjével felvidítja a fél világot. Esetleg ügyes kezű mesterember, akihez bátran mehetnek az elromlott háztartási gépekkel, mert valamennyit könnyedén meg tudja javítani. És persze kedves, figyelmes férj, szerető apa, hűséges barát, megértő ismerős, segítőkész munkatárs…

– Hajaj… – sóhajtottam fel.

– Úgy bizony – bólogatott Margit. – Hát ezt elfelejtettük, és most lepisilt.

Zavartan néztem rá, aztán elnevettem magam. A poncsóból keskeny kis patak csurgott a betonra gőzölögve.

– Hát akkor menjünk is – álltam fel, és akkor már Margit is követett.

A nap aranysárgára festette a világot. A buszmegálló előtti fák úgy hajoltak össze fölöttünk a fényes derengésben, mint egy zöld boltozatú templom teteje. Alig járt még valaki az utcákon. Az ébredező városban nem keltett feltűnést az a rongyos emberpár, amelyik karján egy nyitott szájjal szendergő, rózsás arcú csecsemővel a kórház felé sietett.

A porta mellett állt az üvegfalú kis bölcső, oda tettük, miután mindketten elbúcsúztunk tőle. Békésen aludt mindvégig. Mire felébred, egy új, sterilebb világ várja majd, és reméljük, hamarosan kedves, szerető család is, ahol otthonra találhat. Margit még megkérdezte a portástól, mielőtt elmentünk, hogy milyen névnap van ma. Lőrinc. Állítólag az idetett babák azt a nevet kapják, amelyiknek az érkezésükkor van a napja. Ezt akarta megtudni az én barátném. De szerintem csak nem bírt elszakadni ilyen hirtelen ettől a kölcsönkapott kis embertől. Megértem.

A kórház előtt megálltunk. Tulajdonképpen mehettünk volna egyfelé tovább is, de valahogy – azt hiszem – mindketten egyedül szerettünk volna lenni egy kicsit.

– Isten veled – nyújtotta felém a kezét Margit.

– Isten veled, és…

„Köszönöm” – szerettem volna mondani, de ő közbevágott:

– Köszönöm.

Nagyot nyelt, aztán összeszorított szájjal, bólogatva sarkon fordult, és elment. És tudod, igaza volt. Én megértem, mert bennem is valami mélységes hálaféle dereng azóta, ha erre az éjszakára gondolok. Igen, szerencsés vagyok, hogy éppen arra jártam.

Füller Tímea