Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

A legszívesebben azt mondanám: szerencse, hogy éppen arra jártam. Hiszen tudod, mindenki szereti fontosnak érezni magát, különösen meg egy ilyen rossz, elfelejtett öregember, akinek se hazája, se gazdája. Na, de hát az igazság mégiscsak más, és hogy éppen én keveredtem oda, az is inkább valamiféle csoda, mint szükségszerûség. Merthogy éppen a város felé indultam el aznap este. Mehettem volna ki a másik határ felé vagy Nagyfalunak, esetleg maradhattam volna itt egy padon, amikor besötétedett. Éppúgy nem lett volna semmi jelentõsége, ahogyan másnak sincs, amióta leépítettek a munkahelyemrõl, és az asszony elpörölte a házat a fejem fölül. Tudod, senkit sem érdekel azóta, hol hálok meg, sem hogy élek-e, halok-e. Minden holmim itt van ebben a nejlonszatyorban. De nem panaszkodom, hiszen hát sokan élünk így. És látod, azért velünk is megesnek még csodák.

Jól emlékszem arra az estére. A levegõ fülledt meleg volt még kilenc órakor is, és a kocsmában úgy telepedett ránk a nehéz szag, hogy majd belefulladtunk. Ráadásul a szúnyogok is mind odagyûltek a lámpa fényére, és pénzem se nagyon volt. Egy jókora darab kenyeret találtam még a hét elején, annak a maradékát rágicsáltam, kicsiket kortyoltam hozzá a poharamból, hogy tovább tartson a bor.

A napi gyaloglás már a lábamban volt, mégis valami megmagyarázhatatlan mehetnék húzott fel a rozzant lábú székrõl. Nem tudtam, mi nyugtalanít, de azt már régen tudomásul vettem, hogy ha indulni kell, hát megyek; ha akarom, felfogható ez szabadságnak is. Felkeltem hát, kifizettem az italt, marokra fogtam a táskámat, és búcsút intettem az ajtófélfának. Már szürke volt a világ, a tücskök folyamatosan ciripeltek az árokparton, és nagy örömömre feltámadt a szél is, meg-megborzolva az út menti fák lombját. Nemigen gondolkodtam, merre is menjek, a lábam vitt, és én élveztem az esti csendbe vegyülõ finom neszeket.

A falu már szépen eltörpült mögöttem, mire tényleg besötétedett. Az út szélén lépkedtem a füves padkán, hogy ne hozzak frászt a mellettem újra meg újra elsuhanó autók vezetõire. Igyekszem nem zavarni a világot. Valahogy úgy érzem helyénvalónak, ha már kívül kerültem a nagy sodrásból, hogy ne bántsuk egymást. Õk se igen törõdnek velem, én se csapok nagy zajt. Szép egyenletesen haladtam, nem siettem sehova, hiszen úti célom sem volt. Néha olyan közel bukkant fel egy-egy fácán vagy nyúl, hogy akár meg is foghattam volna õket. Jó érzés volt, hogy befogadnak, nem tekintenek idegennek, szinte otthon éreztem magam ebben a susogó, zizegõ, rejtelmes, életteli világban.

És akkor jött az az autó. A vezetõje még nem láthatott engem. Ahogy hirtelen megállt, azt hittem, a dolgát fogja végezni valaki, hát nem is közelítettem felé, ez így tisztességes. Ideges mozgású fiatal nõ szállt ki a kocsiból, a fényszóró élesen a szemembe világított, csak körvonalakat láttam. Cipõ kopogott, távolról csecsemõsírás hallatszott, aztán ajtók csapódtak, majd a kocsi hirtelen éles kanyarral visszafordult a város felé, és elviharzott nyomtalanul. Egyre távolabbról fénylett a két pici lámpája, a motor zaja sem jutott már el idáig, amikor döbbenten felfedeztem, hogy a sírós nyöszörgés nem szûnt meg.

Torokszorító balsejtelem lett úrrá rajtam. Elõször bizonytalanul, tétován indultam el, aztán hirtelen rájöttem, milyen szörnyûség történt, és futni kezdtem. Feltûnt egy autó fénycsóvája. Élesen, bántón hasított bele a sötétbe. Valami kamion vagy busz lehetett. A zaj lassanként elnyomta a csecsemõ sírását. Vad rémület fogott el, és úgy kezdtem el rohanni, hogy majd kiszakadt bele a tüdõm. Uramisten, csak nehogy késõn érkezzek, csak most az egyszer ne érkezzen ide az az autó, míg oda nem érek! Kifulladva, vészesen dörömbölõ szívvel álltam meg elõtte. A kamion hangosan dudálva került ki bennünket. Tán azt gondolta, részeg vagyok.

Pihegve kapkodtam a levegõt, a szemem könnybe lábadt a látványtól. Ott feküdt a földön tehetetlenül és magányosan a nagy széles világ közepén egy rózsás bõrû kisfiú. Aprócska teste szinte világított a sötétben. Óvatosan felemeltem a naptól még mindig langyos aszfaltról. Ha gondolkodtam volna, tán meg sem merem fogni, de valami akkor erõssé és magabiztossá tett. A karomban tartottam hát a kisembert, az ezernyi titkot rejtõ, lüktetõ kis életet. Talán még soha nem volt ekkora érték a kezemben. Csodálkozva bámultam rá, hihetetlen volt az egész. Õ is megnézett. Egy pillanatra még a sírást is abbahagyta, csöpp csücsöri szájával aprócska ökölbe szorított kezén cuppogott. Aztán messzire lódult a bizonytalanul hadonászó kezecske, és újra keserves zokogásban tört ki a legényke. Ijedtemben csaknem elejtettem. Ez gyorsan magamhoz térített. Nem lehetek ennyire ügyetlen, hisz mégiscsak egy emberkérõl van szó!

Az agyam zakatolt a hirtelen jött váratlan eseményektõl. Mit is kell tenni ilyenkor? Hiába, no, a férfi az csak férfi, sose fogtam síró csecsemõt. Tán nem is engedte volna a feleségem, hogy hozzányúljak a sajátomhoz. Elnevettem magam, annyira komikus volt az egész. El se hinné, aki nem tapasztalta, hogy mennyi mindenhez kell értenie egy hajléktalannak. Aztán valahogy felsejlett az emlékezetembõl egy kép. A váróteremben láttam nemrég. Egy fiatal anya a karjára vette, és ringatta a gyermekét, még dudorászott is neki halkan valami együgyû kis dallamot, és hogy attól milyen gyorsan megnyugodott a kicsi, az valami csoda! Hát persze, rázni kell a babákat, hogy is felejthettem el. Esetlenül próbáltam felidézni magamban a nõ mozdulatait. Nem nagyon sikerült. Úgy lóbáltam a karomban szegény kis embert, mint egy zacskó tejet.

Tej!!! Hát persze, lehet, hogy éhes – jutott eszembe. Egyszerû ez, tejet kell szerezni a számára, akkor majd megnyugszik. Aztán újra végigfutott rajtam a bénult tehetetlenség érzése. Hisz ez lehetetlen. Itt állok a fõút szélén, karomban egy meztelen csecsemõvel az éjszaka közepén, és tejet akarok neki szerezni. Nem vagyok normális, ilyen nincs is. Legszívesebben megcsíptem volna magam, hogy felébredjek, de hát nem volt szabad kezem. Sõt szinte egyáltalán nem is volt már kezem, mert a kicsit olyan mereven tartottam, hogy mind a két karom zsibbadt és remegett. Le kellett ülnöm egy pillanatra. Ólmos fáradtságot éreztem meg valami álomszerû, elégedett örömöt. Érdes kezemmel óvatosan simítottam végig a puha kis arcot:

– Ne félj, no, hát ha már éppen engem fogtál ki, majd csak kitalálok én is valamit!

A kicsi mintha csak értette volna a biztatást, abbahagyta a panaszkodást, nagyot sóhajtott, aztán várakozón nézett föl rám. Gondolkodtam nagyon, hogy most hogyan tovább, és felvidultam, mert még fél csomag megvolt a titkos tartaléknak rejtegetett kávémból. Ha azt odaadom Piásnak, az árából egész biztosan kapok egy doboz tejet még az éjjel-nappaliban is, akármilyen drága hely. De itt aztán megállt a tudomány. Mert ugye itt a tej, és itt a gyerek, és közöttük lennék én, hajaj. Végül arra jutottam, hogy ehhez a feladathoz nõ kell. Hiába, be kellett ismernem magamban, hogy az etetés tudományában egészen biztosan csõdöt mondanék. De hol találunk ilyenkor egy alkalmas nõt? Akkor jutott az eszembe Margit. Az egyetlen nõ, aki ilyenkor egész biztosan elérhetõ, a buszpályaudvaron lakott. Hozzá rohantam karomban a fel-felsíró meztelen kisfiúval, akit úgy-ahogy az ingem alá gyömöszöltem. Langyos volt az este, nem fázhatott, valahogy mégis szerettem volna eltakarni õt. Margit csakugyan ott volt, ahol gondoltam. Egy padon feküdt, a feje alá gyûrt nejlonszatyrán, kócosan és messzirõl érezhetõen mosdatlanul. Félig nyitott szájjal aludt, és mélyrõl jövõn, harsányan horkolt. Általában tisztelem az emberek pihenéshez való jogát, no meg idõm is szokott lenni, hogy kivárjam a soromat, míg fölébred, akivel dolgom van, de most sürgõsen szükségem volt rá, így gondolkodás nélkül azonnal felköltöttem. Ráncos arcán ideges fintorok futottak végig a megzavart álom után.

– Margit – ráztam meg újra –, kelj fel gyorsan! Idenézz, találtam egy csecsemõt!

Csodálkozva nézett rám meg az ingem alól kandikáló csöppségre, aki idõközben – tán a lépéseim ringatásától – békésen elszenderedett. Felült a padon, eligazgatta a ruháját, egy gyûrött zsebkendõvel megtörölgette az arcát, és hangosan trombitálva kifújta az orrát.

– Szép – állapította meg különös, fátyolos hangon. – Mit csináljunk vele?

Ebben a pillanatban a kicsi újra sírni kezdett. Épp a lábait próbáltam kiszabadítani az ingembõl, miközben igyekeztem rávezetni Margitot, hogy itt most az õ szakértelmére számítok.

– Te vagy a nõ, neked kell tudni, miért bömböl egy ilyen kis ember.

Végre sikerült kibogoznom a folyton hadonászó aprócska lábakat, a csecsemõ ott rugdosott a kezem között a maga istenadta meztelenségében.

– Lehet, hogy éhes, ha megfogod, hozok egy kis tejet az éjjel-nappaliból – nyújtottam felé a gyermeket. Áhítattal fektette az ölébe, és csak nézte némán, valami távolba veszõ, mély szomorúsággal. Olyan különös volt az arca, szinte ismeretlennek tûnt.

Elrohantam, megkerestem Piást, aztán az ügylet végeztével – nem volt nehéz megalkudnunk – loholtam a boltba. Felvertem a sarokban bóbiskoló eladót, és hónom alatt a zacskós tejjel futottam vissza a buszváróhoz. Margit az ölében ringatta a kicsit, és cigarettától rekedt hangján csöndesen csitítgatta. Valami furcsa maskararuhát is adott rá – azt hiszem, poncsónak hívják –, de a babának olyan nagy volt, hogy csak a vörösre ordított feje látszott ki belõle, meg a hadonászó kezek repesése sejlett fel alóla, mint valami különös madár szárnycsapdosása.

– Itt a tej – próbáltam túlkiabálni a csecsemõsírást.

Margit rám se nézett, egy pillanatra le nem vette volna a szemét a kölökrõl. Úgy utasított csak, mint egy orvos az asszisztensét:

– Vágd le a zacskó csücskét a bicskáddal, de kis lyuk legyen ám, nehogy a torkára szaladjon!

Szó nélkül engedelmeskedtem, és már nyújtottam is neki a tejet. Ügyesen a rikácsoló kisgyermek szájához illesztette, aztán óvatosan kibuggyantott belõle egy kicsit.

– Tartsd oda neki a kezedet, hogy ne hadonásszon! – utasított, és én engedelmesen végigsimítottam a gyerek tenyerét.

Azonnal megragadta az ujjamat, és erõsen ökölbe szorította aprócska mancsát. Végre megérezte a tej ízét az ínyén, és megbékélve adta át magát az evés örömének. Hirtelen csönd lett, csak az éhes baba buzgó kortyolgatását lehetett hallani.

– Látod, eszik – nézett föl rám elégedetten mosolyogva Margit.

Nem mondtam semmit, csak néztem õket némán, gyönyörködve. Ahogy ott ült, ölében ezzel a rongyba csavart csecsemõvel, és etette abból a röhejes zacskóból, nem is tudom, valahogy mélyen megindított. Szerettem volna, hogy sose legyen vége ennek a pillanatnak. Csak álltam mellettük, védelmezõn föléjük magasodva, és nem sok híja volt, hogy bele nem szerettem ebbe a fogatlan, kócos vénasszonyba.

Aztán véget ért. A kicsi félrenyelte a mohón szívott tejet, nagyot krákogott, és jó adagot buggyantott a szájából Margit ölébe.

– Fogd a tejet! – nyomta a kezembe a maradékot, és én gyorsan magamhoz tértem elõbbi álmodozásomból. Egyetlen mozdulattal a vállára hajtotta a csecsemõt, aki még egyet-kettõt böffentett, párat csuklott, aztán édesen, elégedetten elszenderedett. Margit szelíden hajladozva ringatta az elernyedt kis testet.

Hajnalodott. Kelet felõl szakadozni kezdett a sötétség, és a nap halvány fénye óvatosan kandikált ki a szürke felhõk függönye mögül.

– Most mi legyen? – kérdeztem csendesen, és melléjük ereszkedtem a padra. Margit maga elé bámult, aztán nagyot sóhajtott.

– Azt hiszem, el kellene vinnünk a kórházba. Azt mondják, ott van valami láda kitéve az ilyen kisbabáknak. Aztán majd odaadják õt valami gyerekre vágyó házaspárnak.

– Akkor induljunk – bólogattam, de egyikünk se mozdult. Csak ültünk a padon egymás mellett, és gondolatban messze jártunk.

– Milyen szép kisfiú – motyogta Margit inkább magának, mint nekem.

– És micsoda erõs keze van! Ha tudnád, hogy szorította az ujjamat – toldottam meg.

– Kedves arca van, biztosan sokan szeretik majd – suttogta.

– És okos is, rögtön megértette, amikor mondtam neki, hogy várnia kell egy csöppet. Nem is sírt tovább – meséltem büszkén.

Gondolatban újra végigéltem az egész történetet. Hát igen, itt van egy kicsi ember, aki csak most indul neki az életnek. Még bármi lehet belõle. Talán tudós orvos lesz, és õ találja fel a rák ellenszerét. Vagy csodálatos muzsikus, és zenéjével felvidítja a fél világot. Esetleg ügyes kezû mesterember, akihez bátran mehetnek az elromlott háztartási gépekkel, mert valamennyit könnyedén meg tudja javítani. És persze kedves, figyelmes férj, szeretõ apa, hûséges barát, megértõ ismerõs, segítõkész munkatárs…

– Hajaj… – sóhajtottam fel.

– Úgy bizony – bólogatott Margit. – Hát ezt elfelejtettük, és most lepisilt.

Zavartan néztem rá, aztán elnevettem magam. A poncsóból keskeny kis patak csurgott a betonra gõzölögve.

– Hát akkor menjünk is – álltam fel, és akkor már Margit is követett.

A nap aranysárgára festette a világot. A buszmegálló elõtti fák úgy hajoltak össze fölöttünk a fényes derengésben, mint egy zöld boltozatú templom teteje. Alig járt még valaki az utcákon. Az ébredezõ városban nem keltett feltûnést az a rongyos emberpár, amelyik karján egy nyitott szájjal szendergõ, rózsás arcú csecsemõvel a kórház felé sietett.

A porta mellett állt az üvegfalú kis bölcsõ, oda tettük, miután mindketten elbúcsúztunk tõle. Békésen aludt mindvégig. Mire felébred, egy új, sterilebb világ várja majd, és reméljük, hamarosan kedves, szeretõ család is, ahol otthonra találhat. Margit még megkérdezte a portástól, mielõtt elmentünk, hogy milyen névnap van ma. Lõrinc. Állítólag az idetett babák azt a nevet kapják, amelyiknek az érkezésükkor van a napja. Ezt akarta megtudni az én barátném. De szerintem csak nem bírt elszakadni ilyen hirtelen ettõl a kölcsönkapott kis embertõl. Megértem.

A kórház elõtt megálltunk. Tulajdonképpen mehettünk volna egyfelé tovább is, de valahogy – azt hiszem – mindketten egyedül szerettünk volna lenni egy kicsit.

– Isten veled – nyújtotta felém a kezét Margit.

– Isten veled, és…

„Köszönöm” – szerettem volna mondani, de õ közbevágott:

– Köszönöm.

Nagyot nyelt, aztán összeszorított szájjal, bólogatva sarkon fordult, és elment. És tudod, igaza volt. Én megértem, mert bennem is valami mélységes hálaféle dereng azóta, ha erre az éjszakára gondolok. Igen, szerencsés vagyok, hogy éppen arra jártam.

Füller Tímea

::Nyomtatható változat::