evél&levél

Nagy érdeklődéssel olvastam a Tamáskodást. Úgy is mint kortárs, úgy is mint gyermekkoromtól a hagyományos evangélikus szokásokhoz szokott gyakorló keresztény. Szeretem a jó rendben folyó istentiszteleteket, azt, amikor az ember tudja, hogy mi következik, mit kell énekelni, imádkozni.

Nem is fogtam volna tollat, hiszen a püspök úr válasza szerintem egyenes és korrekt, érthető és vitathatatlan volt. Mégis mint többunokás nagymama együtt érzek a fiatalokkal. Régebbi tapasztalataim pedig azt mondatják, hogy már a gyermekeimmel is együtt kellett, hogy érezzek. A Tamás-mise ugyanis annak a sok egyéni próbálkozásnak a kikristályosodása, amelyek által ifjúsági közösségeink a nyolcvanas évek elejétől kezdve szerettek volna kifejezni valamit egy-egy újszerű liturgiai megoldással. Éppen a kelenföldi templomban szólalt meg először „beatpassió”, és zajlott olyan ifjúsági istentisztelet, melyen az úrvacsorát egymásnak adták a fiatalok, sőt a taizéi közösség több alkalmát is a kelenföldi ifjúság rendezte. Azok a negyvenesek, akik ma gyülekezeteinkben aktív szolgálatot vállalnak, akik családjukkal együtt ott vannak az istentiszteleteken, ilyen próbálkozó, kísérletező fiatalok voltak.

Nem könnyű megérteni, hogy ők a saját nyelvükön szeretnék kifejezni az érzéseiket, hogy saját szavaikkal szeretnének imádkozni, és hogy szomorúnak, lehangolónak érzik a fekete Luther-kabátot – de nem is kötelező közéjük menni. Éppen ezért a valódi hibának nem azt érzem, hogy van Tamás-mise (Luther is használta ezt a szót!), hanem azt, hogy közvetítették ezt az egész istentiszteletet. Ez a „réteg-összejövetel” nem való a nagyközönség, a tévénézők elé, mert nem tudja visszaadni azt a hangulatot, amelyet „élőben” átél a résztvevő. Sajnos a fiatalságot is nagyon zavarta Kelenföldön a tévéfelvétel, hiányzott a máshol már megtapasztalt áhítat, elcsendesedés, önvizsgálati lehetőség. Elég lett volna egy pár perc hívogatásnak és híradásnak azok számára, akiket ez az istentiszteleti forma érdekel. Örömmel hallottam, hogy Zuglóban ezek a célok teljesültek, bensőséges, áhítatos közösségi alkalom volt.

Befejezésül még egy gondolatot. Véleményem szerint a Tamás-mise nem vált olyan missziói alkalommá, mint amilyennek a szervezők képzelték. Inkább a budapesti evangélikus ifjúság találkozójává lett, és ez nem baj. Sőt kimondottan jó, hogy az evangélikus fiatalok tudnak egymásról, számon tartják azokat, akikkel jó együtt énekelni, imádkozni. Ha pedig eljön egy-egy kívülálló, szeretetben együtt ünneplő modern keresztényeket fog találni a következő Tamás-misén pünkösdhétfőn Budahegyvidéken.

Bencze Imréné