Keresztény szemmel

Akik naponta járunk dolgozni, elmondhatjuk: a legszürkébb hétköznapon is annyi minden történik velünk, hogy bele lehet fáradni. Autózunk, vonatozunk, buszozunk, utazás közben egymással beszélgetünk, rádiózunk, rengeteg mindent hallunk és látunk – többnyire egészen hétköznapi történeteket. És azoknak is, akik nem mozdulnak ki otthonról, csak az újságot nyitják ki, hallgatják vagy nézik a híreket, szóba elegyednek a szomszéddal, ugyanúgy rátelepednek a fülükre, szívükre, lelkükre a világ legtávolabbi eseményei, tragédiái, az ország történései.

Persze rezignálttá is válhatunk. Az ember vagy a csöndet keresi, vagy az egyre erősebben stimuláló híreket, mert nincs, ami fölizgassa. A bűn, a rettenet, a maszatosság, a krízis egészen hétköznapivá válik, és csak akkor szól nagyot, ha velem vagy a szomszédságban történik valami rendkívüli. Az úton-útfélen elszabaduló indulatokkal és a gyalázkodással pedig nem lehet mit kezdeni.

Szóval mozgalmas az élet. Semmire sincs időnk. Sem Istenre, sem egymásra. Vajon mi az, amitől igazán megrendülünk? Mi az, ami megráz, magával ragad bennünket? Vajon lehet-e még valami újat mondani nekünk? Annyi mindenhez hozzászokunk, hogy már nem csodálkozunk semmi rosszon, gátlástalanságon. Annyi konkrét veszély vesz körül minket, hogy lassan megszokjuk és természetesnek vesszük őket.

Gangos lépcsőházban nőttem fel, olyan helyen, ahol a folyosóra nyíltak a konyhák, és ha beköszöntött a jó idő, a háziasszonyok mindig kitárták az ajtókat, egyik lakásból át lehetett látni, át lehetett kiabálni a másikba. Folyosói élet folyt, az emberek szomszédoltak, és ha valami történt a házban, az utcában, a városban, a világban, akkor az első kérdés valahogy így hangzott: „Hallotta, mi történt?”

Ma óriási a hangzavar. Mindenki egyszerre beszél, mindenki a magáét mondja, és mindenkinek a saját mondanivalója a fontos.

Hogyan tovább? Hiszen az ennyire mozgalmasan élő ember már észre sem veszi az idők múlását. Ugyanúgy van vele, mint az a kilencven-egynéhány éves néni a szociális otthon eseménytelen unalmában, akinek épp az éjszakái hosszúak, már nem tudja, milyen nap van, csak arra figyel föl, hogy a feje búbján bizony kopaszodik, és csak annyit kérdez kicsit szomorkásan tőlem egy reggel: „Mi lesz így énvelem? Hogy fogok kinézni?”

Nemrégiben olvastam azt a Luthernek tulajdonított mondatot, amelyet a Miatyánk kéréseivel kapcsolatban mondott: „Az ötödik kéréssel alszom el (»…és bocsásd meg vétkeinket…«), és a hatodik kéréssel kelek fel (»…és ne vígy minket kísértésbe…«).”

Azt hiszem, nem lehet nem érteni Luthert. A két kérés között fér el csak az ember ebben a világban, ebben az életben. Mi minden belefér közéjük! Egy egész élet. Este és reggel között vallást teszünk arról, hogy idegenek és vándorok vagyunk a földön, jobb után vágyódunk, tudniillik a mennyei után. Este és reggel között Isten népe megtapasztalja, hogy nem a beérkezettek seregének része. Este és reggel között az ember pontosan el tudja képzelni, hogy meghal. Este és reggel között sokszor gyötörheti Isten emberét is az elrontott dolgai, kudarcai, sikertelensége miatti álmatlanság, tépelődés; lehet lelkiismeret-furdalása, és kétségbeesve várhatja a reggelt. És talán ilyenkor válik valósággá, hogy sok mindennek ellen tudunk állni – kivéve a kísértéseket, azaz tudunk az ember erejét meghaladó próbatételekről. Az éjszaka sokszor hoz magával sötét, félelmet keltő gondolatokat, a holnap, a bizonytalan jövő miatti aggodalmaskodást. Luther Márton tudta, milyen az ember, mennyire kiszolgáltatott, mennyire Istenre utalt. Kísértések, támadások között élünk rendkívül mozgalmas életet. Este és reggel között minden rólam szól.

Azután eljön a reggel, és bekapcsoljuk a tévét vagy a rádiót, hogy lássuk, halljuk, mi a helyzet a világban. Jól ismert tény, hogy a magyarok rengeteget televízióznak. Délután kibeszélőshow-kat néznek, este brazil sorozatokat. A média természetesen le is egyszerűsíti a világot, rendezi, fogyaszthatóvá teszi számunkra a különben nehezen érthető valóságot a maga szomorú és sokszor tragikus tapasztalatai ellenére.

Mindeközben lassan elfelejtjük a hiteles emberi beszédet, az emberséges szavakat, és lassan már nem is tételezzük fel egymásról, hogy sandaság, hátsó szándék, érdek nélkül, egyértelmű közölnivalóval keres föl bennünket beszédével a másik. Szólunk, csak legyen, aki meghallja. A vox humana – az emberi hang – lassan már csak a különböző „hangosbemondók” recsegő és torz hangját jelenti.

A jól ismert történet szerint amikor egy alkalommal Jézus hajóra szállt a tanítványaival, nagy vihar támadt a tengeren. Annyira nagy, hogy a hullámok elborították a hajót. A tanítványok úgy érezték, hogy nincs tovább. Jézus aludt, ők pedig ki voltak szolgáltatva ennek a gyönge és törékeny szerkezetnek. A hatalmas zajt túlkiabálva ébresztgették a Mestert a szabadulás, a menekülés reményében: „Uram, ments meg minket, elveszünk!” (Mt 8,25) Talán ma is erre az emberi hangra van szükség. A következőkben azt olvassuk, hogy Jézus „felkelt, ráparancsolt a szélre, és azt mondta a tengernek: »Hallgass el, némulj meg!« És elállt a vihar, és nagy csendesség lett.” (Mk 4,39) Áhított csend. A tenger háborgása, a szélvihar, a recsegő hajótest zaja után ez a csend a szabadulásnak, az életnek, az örömnek, a békességnek volt a csöndje, lehetőség az emberi, az emberséges beszédre.

Az egyházi évkör szerint a feltámadás ünnepét követő hatodik vasárnap neve a 27. zsoltár 7. versének kezdő szava után „Exaudi”. Exaudi Domine, vocem meam… „Halld meg, Uram, hívó hangomat!” Úgy gondolom, ezzel a kiáltással istentiszteletet lehet kezdeni. Ezzel a kiáltással újra el lehet kezdeni beszélni, beszélgetni. Talán itt kezdődik a vox humana, az a fajta beszéd, amely nem a megosztást, hanem a közösséget munkálja. Exaudi Domine, vocem meam… Íme mindennapi beszédünk „cantus firmusa”, alapdallama.

Csoma Áron