A vasárnap igéje

HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 6. VASÁRNAP (EXAUDI) – Jn 15,26–16,4

Johann Sebastian Bach ezt írta egyik partitúrájának az elejére hangnem-meghatározás helyett: „A hangnemet a vége adja meg.” El kell jutni a mű végére, hogy a hangok, szólamok sokfélesége, sokszínűsége olyan rendszerbe álljon össze, amely az egész mű irányát megadja. Meg kell várni a záróakkordot, mert a legavatottabb zenész is csak innen értheti meg azokat a kezdeti lépéseket, amelyekkel a zenemű indult, innen nyernek új értelmet azok a hangok, dallamvariánsok, melléktémák, amelyek már-már elhitették vele, hogy benne van a jó hangnemben, de aztán kiderült, hogy mégse. Kicsit olyan ez, mintha a mű hallgatója és előadója a darab közben egyedül maradt volna.

Az ember alapvető élménye az egyedüllét. Nem arra gondolok, amikor a magányos emberbe reggelente belehasít: mennyire egyedül van. Arról beszélek inkább, amikor szinte észrevétlenül maradunk egyedül, pedig látszólag minden rendben van az életünkben. Egyedül maradunk kérdéseinkkel, kétségeinkkel a családunkban, a munkahelyünkön, de akár a gyülekezetünkben is. Fontos ilyenkor a viszonyítási pont, amelyhez ragaszkodva visszakapaszkodhatunk oda, ahonnét kiestünk, ahol észrevétlenül elindultunk ezen a mellékúton.

Jézus mennybemenetele után a tanítványok, akik az Úr halála után egyszer már átélték a magukra hagyottság fájdalmas élményét, ismét szembesülnek azzal, hogy Uruk elment. Igénk, Jézus búcsúbeszédének egy részlete erre a helyzetre készíti fel a követőket, akik nélküle nem tudják értelmezni sem helyzetüket, sem feladatukat. Azt ígéri nekik, hogy az Atyával együtt elküldi a Pártfogót, aki folytatja azt a munkát, amelyet ő megkezdett.

Mennybemenetel és pünkösd között: sajátos helyzet ez, amelyet a mai tanítvány is átélhet. Urunk arról beszél, hogy a Krisztus-követők földi útját nehézségek, üldöztetések kísérik, amelyekkel számolni kell. A külső támadások sokszor akkor válnak elemi erejűvé, amikor az ellenséges eszmék – befurakodva Isten népének gondolkodásába, befolyásolva magatartását, életét – belülről támadnak. Hányszor gondolunk arra, hogy aktualizálnunk kell az evangéliumot, majd ehhez a világi lehetőségeket vesszük számba, hozzájuk igazodunk, míg végül a külső elvárások válnak számunkra is viszonyítási pontokká. Fontos szembenéznünk azzal, hogy korunkban, amikor a különféle szervezetek, egyesületek keresik a helyüket a társadalomban, keresik igazságukat a jogszabályok labirintusában, nekünk más az utunk. Jézus arról beszél, hogy a Pártfogó az igazság Lelke. Egyedül ő az, aki megtart minket nehézségeink között. Hozzá kell fordulnunk, tőle kell várnunk a megerősítést.

Persze könnyű ezt leírni, amikor a világi rutin olyan mélyen bennünk van, hogy szinte meghatározza életünket. Krisztus-követésünket mégsem szabad, hogy ez irányítsa. A mai tanítvány akkor éli át az istennélküliséget, amikor nem hallja Ura hangját – vagy azért, mert túlságosan is a világ zaja tölti el, vagy azért, mert alkalmatlanná vált a „hallásra”.

A küldetés teljesítése tehát állandó feszültséget hordoz. Meg kell küzdenünk a magunk emberségével, alkalmatlanságával, figyelve a bennünket irányító isteni hangra, mely megtart az úton. Mindezt Urunk elvárásának eleget téve, azzal a felelősséggel kell megélnünk, amelyet az ő szavából ismerünk: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket elutasít, engem utasít el, és aki engem elutasít, az azt utasítja el, aki elküldött engem.” (Lk 10,16)

Nagy-nagy alázatra indítja a ma keresztényét a küldetés elnyerése, megértése és teljesítése, hiszen nagyon gyorsan szembesül azzal, hogy képtelen a világban működő technikákkal megfelelni a kihívásnak. Többre, másra van szükség. A mennybe ment Jézus az írott és a hirdetett igében, a szentségekben, Lelke által velünk van. Nem vagyunk magányra kárhoztatva, sorsunk nem a kiégés, a kilátástalanság, a meg nem értettség miatti szenvedés. Becsüljük meg azokat az ajándékokat, amelyeket Urunktól kaptunk, és tegyük fel magunknak Isten előtt a kérdést: mit vár tőlünk Jézus? Itt kezdődik a közösség megértése és átélése a Lélek segítségével, itt érti meg az ember igazán, mit jelent a vasárnap zsoltárának üzenete: „Halld meg, Uram, hangomat, hozzád kiáltok!” (Zsolt 27,7; Agenda)

Úgy kell végigjárnunk küldetésünk útját, hogy a végén fogjuk megérteni életünk sok-sok eseményének, mellékvágányának, nehézségének és örömének értelmét. Terhet, feszültséget, állandó „igazodást” jelent ez az út, de reménységünket a Szentlélek segítségével arra az „igazodási pontba” vethetjük, ahol majd színről színre láthatunk.

Johann Gyula