Cantate

Gyakorlati alkalmazás 3.

Ezen a héten kicsit távolabbra tekintünk. Énektanítással kapcsolatos személyes élmények következnek, amelyekből az derül ki, hogy egyházi közösségekben népdalokat és többszólamú tételeket is bátran énekelhetünk. (E. Zs.)

Ma már nosztalgiázó elismeréssel gondolunk eleinkre, akik kitartó munkájukkal megismertették gyülekezeteinket a „hétszázas énekekkel”, majd az 1982-ben megjelent énekeskönyv újdonságaival is. Szép és eredményes munka volt. Tehát az egyházzenészek több mint húsz éve nincsenek rászorulva arra, hogy a gyülekezeteket új énekekkel ismertessék meg, mégis azt mondom, ma is fontos feladat az énektanítás. (Trajtler Gábor írt erről ugyanebben a rovatban megszívlelendő cikket két hete.)

Én most arról szeretnék beszámolni, hogy mennyire örömteli meglepetés ért néhány éve egy gyülekezeti hétvégén. Lelkészeink kérésére ugyanis kis énekfüzetet állítottam össze a konferencia-központban eltöltött napokra, amelybe magyar népdalokat és egyszerű többszólamú tételeket is felvettem. Reméltem a válogatáskor, hogy örömet szerzek, de ennyire hálás fogadtatásra nem számítottam: a népdalokat a kezdő motívumuk felidézése után teljes lelkesültséggel kezdték énekelni a „komoly felnőtt emberek”, nem szégyellve egymás előtt sem a hangjukat, sem a jókedvüket. Néhány perc alatt „kiénekeltük” az alkalmi füzet népdalos részét.

Utólag próbáltam elemezgetni a történteket, s arra a következtetésre jutottam: a nagyszerű hatást az váltotta ki, hogy a kiválasztott népdalok többsége a hatvanas-hetvenes évek iskolai tankönyveiben is szerepelt. Tisztelet a régi „szocialista” iskolák énektanárainak: ők komolyan vették küldetésüket, megismertették a reájuk bízottakat a magyar népdalokkal. S a gyerekkorban rögzült szövegek és dallamok évtizedes búvópatak-állapot után újra a felszínre törhettek ezen a gyülekezeti hétvégén. A közös tudás, a közös élmény nagy jókedvet eredményezett, és erősítette az összetartozás érzését. Ilyen kezdés után már nem volt nehéz „újabb” népdalokat tanítanom a társaságnak. Bár a felnőttként tanult énekeket nem tudják már „anyanyelvi szinten” elsajátítani, biztos stiláris alapokra az addig ismeretlent is könnyű ráépíteni.

Hasonló meglepetés ért a többszólamú tételek megszólaltatásakor is. Igaz, különös alapossággal csak valóban könnyű műveket választottam, de a felnőtt gyülekezeti tagság élvezettel próbálgatta a többszólamúságot is. A tanítgatás folyamán észre kellett vennem, hogy a felnőttként a zenével aktív kapcsolatot nem tartó gyülekezeti réteg is tudatosan figyelt a kottára, s ebben a munkában szintén a réges-régi „szolfézsos” és iskolai emlékeire épített. Nem akarom „rózsaszín szemüvegen” keresztül láttatni az átlagos magyar (evangélikus) felnőttek zenei ismereteit, de mégis bátorító tudni, hogy sokan kaptak gyerekkorukban olyan zenei alapozást, amely valamennyire ma is aktivizálható.

Egyszerű tanulságként levonhatjuk: a gyülekezeti munkában is helye lehet az értékes világi zenének, hiszen a magyar népdalok egy rétegének ismerete általánosnak mondható a felnőttek között. A többszólamúság is szerepet kaphat a gyülekezeti éneklésben, ha a kiválasztott művek kellőképpen egyszerűek, és különösen akkor, ha már korábbról ismert dallamot is tartalmaznak.

Még egy apróság: egy-egy új ének megtanításakor (a felnőttek és a gyerekek között végzett munkában egyaránt) hasznos, ha némi tárgyi ismeretet is adunk a tanult énekről. Nem gondolok itt teljes körű himnológiai adathalmazra, de az adott ének koráról, szerzőjéről vagy liturgikus funkciójáról elmondott néhány gondolat könnyebben megragadhatóvá teszi a befogadó számára az új éneket.

Szeretettel ajánlom az evangélikus zenészek figyelmébe is Berkesi Sándor református karnagy 1994-ben Debrecenben megjelent összeállítását, a „Te néked zengek éneket” című gyülekezeti énekiskolát (kiadta az Országos Református Tanáregyesület), amelyben nagyszerű énektanítási példákat találunk, s amelyből új ötleteket is meríthetünk.

Bence Gábor