Élõ víz

Véleményem szerint az egyház tanító szolgálatának a fiatalok körében az egyik csúcspontja a konfirmáció. Fontos, hogy mivel töltjük meg a konfirmációi ünnepi istentisztelet elõtti felkészítés idõszakát, hogyan készítjük fel fiataljainkat a konfirmációi vizsgára. Nyomokat szeretnénk hagyni az életükben, maradandókat, hogy ezáltal megmaradjanak a közösségben, illetve visszataláljanak a gyülekezet életébe, az ifjúság körébe, a szolgáló egyházba.

Van, aki ezt úgy akarja elérni, hogy egy konfirmációi káté alapján óráról órára átveszi az egyház tanítását Luther Kis kátéjával összhangban, hogy a Biblia alapján nyugvó reformátori tanítás minél mélyebben gyökeret verjen a fiatalok életében. Hasonlóan próbáltam végezni ezt a konfirmációi elõkészítések során magam is.

Saját konfirmációmra, mely több mint hatvan évvel ezelõtt volt, homályosan emlékszem csupán. A vizsgával egybekötött istentiszteletrõl, a vizsga menetérõl emlékezetemben az maradt meg, hogy bibliai igéket mondtunk egymás után, egymást is kérdezve. Ezek alapján konfirmáló lelkészem, Frank Károly úgy áll elõttem, mint aki hangsúlyossá tette számunkra, hogy minél több bibliai igét tudjunk kívülrõl, és tegyünk szert a Szentírás ismeretére. Talán ehhez kapcsolódik a konfirmációi áldó igém is Jakab levelébõl: „Boldog ember az, aki a kísértés idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját…” (1,12)

A kísértésben csak az igével mint egyetlen hatékony fegyverrel lehet megállni. Jézus az igével verte vissza a kísértõt, amikor az egymás után háromszor lendült támadásba. Mindegyik alkalommal csak az ige, a „meg van írva” volt a biztos eszköz arra, hogy a sátán vereséget szenvedjen, és távozzon. Konfirmáló lelkészem – talán pásztori szeretetének köszönhetõen – megérezte, hogy a kísértésben és a próbatételekben fiatalon és késõbb is szükség lesz az ige erejére. Ezért tanított meg sok bibliai történetet és igét kívülrõl, hogy legyen mivel harcolni a kísértõ ellen.

Ezzel kapcsolatban érdemes arról is szólni, hogy egy lelkész milyen indoklással választja ki a konfirmációi áldó igét. Számos lehetõség kínálkozik ezen a vonalon is. Egy utód átveheti az elõd gyülekezetében meghonosodott módszert, de el is vetheti, saját, addig gyakorolt szokásait bevezetve. Van olyan eset, hogy a hosszú szolgálati évek során többszörös változáson megy át az áldó ige kiválasztásának módszere. Csak a magam változatait szeretném közreadni.

Úgy kezdtem szülõfalum gyülekezetében, ahol apósomat helyettesítettem, hogy „személyre szabottan” – ismerve a szülõket is – olyan igét választottam, amely a gyermek sajátos viszonyai között, egyéni lelkivilágát tekintetbe véve fogódzót, útmutatót jelenthetett a jövõjére nézve is. Abban a gyülekezetben, ahol a leghosszabb ideig szolgáltam (Ecseny), ez úgy módosult, hogy azzal az igével áldottam meg sok esetben konfirmandusomat, amellyel kereszteltem. Más módszerre kellett átállnom, amikor többlelkészes városi gyülekezetbe kerültem. Nemcsak azért, mert több volt a konfirmandus, hanem azért is, mert bár a konfirmációi vizsgát külön tartottuk, úgy osztoztunk meg lelkész társammal az áldó igéken az együtt tartott ünnepi istentiszteleten, hogy az egyikünk az Ószövetségbõl, másikunk az Újszövetségbõl jelölt ki, nehogy ugyanazt válasszuk. Így sem volt természetesen kizárható a gyermek életére szabott igeválasztás.

Egyébként fontosnak tartom a személyre szóló igeválasztást. Ahogyan megismerte a lelkész a konfirmandusát, tanította az iskolában, elõkészítette a konfirmációi órákon, látogatta családi körben, úgy kapjon áldó-útmutató igét, amely horgonyt jelent késõbbi életében. Olyan ez, mint amikor az orvos receptet ír fel a számomra, miután megvizsgált. Nem küldhetek el senkit magam helyett a vizsgálatra. Lehet gyülekezetnek igét hirdetni, de a távolmaradónak nem tudom azt adni, amit csak akkor kaphatott volna meg, ha személyesen jelen lett volna: az ige neki szóló „tablettáját”. Persze elõfordul az is, hogy nem váltja ki az orvos által írt, neki szóló receptet, vagy ha igen, nem szedi be a gyógyszert. Nem él az ige neki szóló mondanivalójával, erejével.

Befejezésül csak két tényt szeretnék kiemelni ezzel kapcsolatban, a konfirmációra vetítve. Egy fájdalmasat és egy örvendeteset. Szomorú az, amikor valaki nem veszi elõ a konfirmációi áldó igét, mely emléklapján, kapott Bibliáján olvasható, azaz nem él hite „igei tablettájával”. Egy szociális otthonban élõ idõs testvér, amikor úrvacsorát adtam neki, azt mondta: „Konfirmációm óta most veszek elõször úrvacsorát.” Még megerõsödhetett eltávozása elõtt.

Örvendetes viszont, hogy sok fiatalnak jut eszébe a konfirmációra kapott „lelki élmény”, amikor egyházi esküvõ elõtt áll, és ragaszkodik ahhoz az oltárhoz, ahol a konfirmációkor áldást kapott…

Szimon János