Keresztény szemmel

A december 5-i népszavazás után írtam az Evangélikus Élet 2005. január 9-i számában, hogy az egyházaknak szükséges lenne többször megszólalniuk erkölcsi kérdésekben, mert útmutatás nélkül könnyen politikai kérdésnek tekintenek majd erkölcsi kérdéseket is. Ez a pillanat érkezett el most újra. (Lapunk 2006/14. – április 2-i – számának 3. oldalán Szabó Vilmos Béla Sikoly című írását közöltük a témával kapcsolatban. – A szerk.)

Az elmúlt hónapok nagy politikai csatazajában „természetesen” elkerülte sokunk figyelmét az Alkotmánybíróság állásfoglalása, mely előírja a parlamentnek a művi meddőséget lehetővé tevő törvény újratárgyalását, mert az alkotmány nem teszi lehetővé azt a „megkülönböztetést”, amely az eddigi törvényben benne volt. Ez a törvény ugyanis kimondta, hogy csak akkor kérheti egy nő az orvosát arra, hogy tegye őt meddővé, ha legalább 35 éves, vagy ha három vér szerinti gyermeke van. A jelenlegi törvénytervezetből egyszerűen törölték ezt a két „önkényes” feltételt, vagyis bármelyik, 18. életévét betöltött nő élhetne ezzel a joggal. Ezt a „szabadságot” sokan életellenesnek és nemzetellenesnek érzik. Joggal.

Mindnyájan tudjuk, hogy nálunk a nagykorúság a 18 éves életkor elérését jelenti, de nem biztos, hogy ez a felnőtté érést is magával hozza. Ezért van sok olyan ország, ahol 20 év – sőt az USA-ban 21 év – a felnőtté válás, a nagykorúság korhatára.

Tudjuk továbbá, hogy húszéves kor körül igen sok fiatalra jellemzőek a szélsőséges érzelmek. Az egyik pillanatban az egekben érzik magukat, a másikban már a pokolban. Az érzelmek hullámzásától ennyire befolyásolt időszakban könnyen dönthet valaki szerelmi bánat vagy mások megalázó magatartása után, esetleg a karrier érdekében úgy, hogy a meddőséget választja. Esetleg rábeszélik vagy rákényszerítik! Ezt a döntését azonban előbb vagy utóbb megbánja, de akkor már késő, mert nem lehet többé gyermeke.

Azt is tudjuk, hogy nagyon sok fiatal éppen a gyermekáldás megtapasztalásán keresztül jut el a saját élete értelmének és céljának felismeréséhez. A vallásos családokban pedig sokan ekkor értik meg, hogy miként is vagyunk Isten munkatársai ennek a világnak a fenntartásában. Ekkor érzik meg Isten áldását életükön. Ezért látjuk azt, hogy itt erkölcsi kérdésről van szó. Továbbá fogyó népességű országunknak nem érdeke a meddő nők számának mesterséges növelése, mert ráadásul ezáltal is növelni fogjuk a pszichoszomatikus betegek számát.

Orvostársadalmunk is valószínűleg tiltakozni fog ez ellen a törvénymódosítás ellen. Talán jobban megértjük a helyzetüket, ha azt tételezzük fel, hogy betér az orvoshoz egy „egészséges” ember, aki azt kéri tőle, hogy vágja le az egyik kezét vagy a lábát. Az orvos, aki a beteg javát akarja, ilyenkor nem veszi elő a naptárát, hogy bejegyezze az amputáció idejét, hanem idegorvoshoz küldi az illetőt…

Nem érv a meddővé tétel liberalizálása mellett az, hogy esetleg később mégis lehet a meddővé tett nőnek is gyermeke a lombikbébiprogram keretében. Egyrészt tudjuk, hogy ezeknek az igen költséges beavatkozásoknak csak kis részük eredményes. Másrészt hogyan hárítható át pénzhiányban szenvedő egészségügyünkre ez az öt beavatkozási kísérlet, mely egymillió forintot is elérhet? De a meddővé tevő operációt is mi jogon akarják a társadalommal, mivelünk megfizettetni?

Ne az Alkotmánybíróságot kritizáljuk most, mert ők csak a kötelességüket tették. Az Alkotmánybíróság feladata nem az, hogy vizsgálja a törvény tartalmát, jóságát és erkölcsösségét, hanem hogy megállapítsa: megfelel-e a mai magyar alkotmánynak. Ezek szerint a régi törvény nem felel meg. De ez nem azt jelenti, hogy a törvény rossz, hanem csak azt, hogy nem felel meg a mai alkotmányunknak, amely az elmúlt negyven év ismertetőjegyeit is magán hordozza. Ezért szorgalmazták már eddig is sokan egy új alkotmány elkészítését.

A mi feladatunk most az imádságon kívül talán az lehet, hogy mindenki írjon a saját kerülete – akár kormánypárti, akár ellenzéki – képviselőjének, hogy változtassák meg ezt a törvénytervezetet. Talán azzal lehetne érvelni, hogy törvényeink is ismerik azt a helyzetet, hogy valaki felnőtt kora ellenére nem beszámítható, s ezért gondnokság alá helyezik. Tehát eddig is volt a felnőttek közt „diszkrimináció”. Az eddigi „alkotmányellenes megkülönböztetést” pedig fogadjuk el orvosi érvnek, amely nem akarja megkérdőjelezni az alkotmányos emberi egyenlőséget, hanem az orvosnak ad segítséget a tekintetben, hogy kivételes esetben mikor vehető figyelembe a meddővé tétel óhaja.

Ádám és Éva óta, az első bűneset óta megromlott ítélőképességünk miatt szükséges, hogy az egyházak többször adjanak világos erkölcsi állásfoglalást annak érdekében, hogy tájékozódni tudjanak híveink arról, melyik irányzat vagy politikai mozgalom halad tudatosan az erkölcsi jó felé. Nem helyes az, ha az emberi szabadság gondolatával takarják el az erkölcsi rosszat, ahogy ez a mostani törvénytervezet teszi. Hasonlóan a rosszat akarta eltakarni a II. világháborúban a német katonai derékszíj csatján olvasható „Gott mit uns!” (Isten velünk van!) felirat, és közben építették a haláltáborokat…

Egyesekben esetleg felvetődhet az ilyen útkereső cikk nyomán a pápai tanítóhivatal képe – és a tévedhetetlen pápaságtól való félelem. De ez mellébeszélés, mert ezzel a kifogással csak az erkölcsi felelősségtől akarunk szabadulni, hogy ne kelljen állást foglalnunk. Ha az egyházi testületek nem tudnak az erkölcsi jó mellett állást foglalni, akkor hogyan kívánjuk azt az egyszerű, teológiát nem tanult emberektől?

Missura Tibor