evél&levél

Az Evangélikus Élet június 18-i számában Egy lépés a népegyháztól a hitvalló egyház felé címmel írtam a konfirmációról. Senki sem tiltakozott javaslatom ellen, hogy a templomi szertartást – amelyet a gyakorlatban a legtöbb fiatal befejezésnek tekint – el kellene törölni. Ezen felbátorodva lépek még egyet.

Mindenki hallott a vidéki kis gyülekezetek problémáiról. Elköltözés és öregedés miatt a lélekszám egyre fogy, nem tudnak összehozni lelkészi fizetést, így fokozódik az elhagyottság és a sorvadás érzése… Általában van egy templom, amelyet nehéz vagy egyenest lehetetlen rendben tartani. A hittanórákra két-három gyerek jár, az istentiszteleten – talán csak kétszer havonta – alig vannak. Sok vidéki gyülekezetben ez a helyzet.

Nehéz evvel szembenézni, nemigen beszélünk róla. A kivételekről beszélünk, a sikerekről, a növekvő gyülekezetekről, működő egyházi szervezetekről – mert természetesen ilyenek is vannak. Erről ír a sajtó, de mi legyen ott, ahol elfogynak a hívek?

A hit nem hiányzik. Mindenütt van néhány, az egyházért felelősséget érző ember, de ez önmagában nem elég a folyamat megfordításához, a jövőre néző remény felélesztéséhez. A hívogatás, látogatás, úgy látszik, nem segít, hiszen ezt csináltuk éveken át, kevés eredménnyel. A kis gyülekezetek nyomasztó helyzetének megváltoztatásához radikális, merész lépésekre lenne szükség.

Először is el kell fogadnunk a tényt, hogy fogyunk, mert egyre többen vannak, akiknek nemcsak a hétköznapjaihoz, hanem az ünnepnapjaihoz sem tartozik hozzá az egyház. Ez a fogyás azonban nem szabad, hogy elkeserítsen bennünket. A kérdés az, hogy mihez viszonyítva fogyunk, azaz valóban fogyunk-e.

A baj akkor kezdődik, amikor magunkat még mindig (nagy) történelmi egyháznak tartjuk, és ragaszkodunk ahhoz a helyhez, amely nekünk ezáltal „jár”. Gyakorlatilag még mindig. Négyszázötvenezer lélekkel számolva folyik az egyházi élet. Visszatekintgetünk a „negyven év” előtti időkre; ma már ismét három püspökünk van. De a múltat nem lehet visszahozni.

Hibás a kiindulópont, így a végeredmény is csak hibás lehet. A helyzet ugyanis az, hogy az a „sok”, ami állandóan fogy, nem is létezik. Ha valós számokból indulnánk ki, és azokhoz igazodva építenénk az egyházat, akkor lenne remény, akkor a növekedést várhatnánk.

Mik a valós számok? Nem lenne szabad például önálló egyházközségről beszélni ott, ahol tíz-tizenöt olyan személy van, aki törődik az egyházzal, akinek fontos az istentisztelet, miközben körülbelül száz „evangélikus” csak karácsonyi látogató. A gyülekezetekből sok helyen szórvány lett, ám ezt nem akarjuk tudomásul venni. Minden folyik tovább, mint eddig. Még ott van a múlt minden terhe, egy nagy templom és a népegyházi adminisztráció. Tehát sok helyen egyházközségből szórvánnyá kellene válni. A hajdani száz lélek helyett avval a tíz-tizenöttel számolni, aki ott van. Így meglenne a remény arra, hogy növekedni fogunk.

És a templom. Egy templom nemcsak anyagi, hanem lélektani probléma is. Nyomasztó érzés ugyanis egy olyan helyen istentiszteletet tartani, ahol tíz-tizenkét padsorban hat-nyolc ember ül szétszórtan. Sokkal célszerűbb lenne összegyűlni egy kis teremben, ahol télen nem didereg az ember, jó székeken ülhet, és ahol megvan a közösség érzése, a lelkész pedig az emberekhez beszél, nem pedig az üres térhez…

Persze, minden egyházközség ragaszkodik a templomához. „Őseink nagy áldozatok árán építették” – mondják, és ez igaz. Azért építették, hogy ott zengjen az Istent dicsérő ének. Ma azonban sok helyütt még kántor sincs, nemhogy éneklő gyülekezet. Szerencsére van hely, ahol új templomot kell építeni, de egy templom lehet a gyülekezeti élet akadálya is. Néhány helyen meg kellene szabadulni a templomtól. Ahogy épülhetnek új templomok, úgy el kellene fogadnunk, hogy van olyan hely, ahol viszont egy templomépület csak akadály.

Na de senki se aggódjon, ilyen elképzelésekből semmi sem lesz. Az egyházban nem a ráció, hanem a tradíció fontos, a megújulás nem reformokból lesz, így minden megy tovább, mint eddig. Mi pedig nem tehetünk egyebet, minthogy a Szentlélek erejében bízunk.

Szilas Attila (Győr)