Cantate

Zsoltárok 2.

Folytatjuk belső sorozatunkat a kereszténység legfontosabb imádsággyűjteményéről, a Zsoltárok könyvéről. Ezen a héten a magyar irodalmi nyelv formálódását is elősegítő zsoltárparafrázisokról olvashatunk a témával régóta foglalkozó irodalomtörténész tollából. (E. Zs.)

Mindenkoron áldom az én Uramat,

Kitől várom én minden oltalmamat…

(Sztárai Mihály, 34. zsoltár)

A reformáció sola Scriptura elve alapján reformátoraink a Bibliát használták az énekszövegek fő forrásaként. Évszázados keresztény hagyományt folytattak és újítottak meg azáltal, hogy a zsoltárokat, mint a legmegfelelőbbnek tartott bibliai énekeket, gyülekezeti énekké formálták. A 16–17. századi ember imádságos mindennapjaiban a zsoltárok központi helyet foglaltak el.

A magyar evangélikus bibliafordítók az ószövetségi könyvek közül az elsők között láttak hozzá a Zsoltárkönyv fordításához (1548, Székely István; 1560, Heltai Gáspár). A vízkereszt utáni 5. vasárnapon és a Szentháromság utáni 20. vasárnapon minden évben elhangzott az istentiszteleten: „…mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket…” (Kol 3,16; Ef 5,19). S bár a három énekfajta értelmezése koronként változott, a zsoltárok alatt egyre gyakrabban a Zsoltárkönyv énekeit értették. A zsoltár kitüntetett helyét bizonyítják az ima és az ének összetartozását tárgyaló művek is. Az ének az imádság (könyörgés és hálaadás) egyik fajtája. Az imádkozó dicséretek, éneklő imádkozások kifejezések mind az Istennel való beszélgetés éneklés útján való megvalósulására utalnak. Ebben a kommunikációban a zsoltárok kiemelt szerepet játszanak. „Meghallgassad az én imádságomat, nagy Úristen, én fohászkodásomat” – kezdi Sztárai Mihály a 64. zsoltárból szerzett énekét.

A 16–17. században a három magyar verses Zsoltárkönyv-fordítás (Bogáti Fazakas Miklósé, Szenczi Molnár Alberté, Thordai Jánosé) mellett mintegy százötven egyéb, magyar és idegen dallamra írt zsoltárátköltés keletkezett. Az evangélikus énekeskönyvekben ezek a zsoltárparafrázisok egy tömbben vagy tematikailag szétszórva jelentek meg. Sztárai Mihály, egyik legjelentősebb énekszerzőnk tizenhat zsoltárparafrázissal gazdagította a gyülekezeti éneklést (Mely igen jó az Úristent dicsérni – énekeskönyvünk 47. éneke).

A zsoltárparafrázisok nem mai értelemben vett fordítások, hanem a bibliai szöveg szabad, verses átköltései, értelmezései: az énekszerző saját vagy nemzete sorsát, örömét vagy bánatát ugyanúgy megjeleníthette bennük, mint protestáns hitének főbb tételeit. Gyakori a hitetlen pogányra (a törökre) és Jézusra való utalás: „A szegény foglyokat fogságból, / Hozd ki Mahumet országából. // Nem kérünk, Isten, érdemünkért, / De kérünk téged szent nevedért, / A te szerető szent fiadért, / Ki magát adá mi bűnünkért.” (Batizi András, 44. zsoltár)

A zsoltárátköltések készítésére Luther mutatott példát. 46. zsoltárparafrázisát az elsők között fordították le magyarra (Erős várunk nekünk az Isten), s ajánlották például az anyaszentegyházért mondandó énekként vagy az ördög dühössége ellen. Ugyancsak Luther nyomán a zsoltár több fajtáját különböztették meg: a zsoltár lehet Krisztusról és az utolsó ítéletről szóló jövendölés, tanítás, vigasztalás, panasz és könyörgés, dicséret és hálaadás. A közösség hangja mellett (például Bűnösök, hozzád kiáltunk, 130. zsoltár) a személyes hit, bűnbánat, panasz és remény lírai vallomásai is megszólaltak a zsoltárok erőteljes nyelvén (Láss hozzám, Úristen, kegyelmes szemeiddel – Ládoni Sára, 71. zsoltár; Mint a szomjú szarvas, kit vadász rettentett – Balassi Bálint, 42. zsoltár).

A zsoltárokban és az átköltésekben ábrázolt emberi helyzetek, a gazdag gondolati és érzelmi tartalom örök aktualitását minden kor felfedezte magának. Gondoljunk csak Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusára, amely Kecskeméti Vég Mihály 55. zsoltárátköltését (Mikoron Dávid nagy búsultában) formálta zeneművé. Tegyük élővé mi is gyülekezeti éneklésünkben ezt a gazdag protestáns zsoltárparafrázis-örökséget!

H. Hubert Gabriella