Evangélikusok

Nem volt könnyű a döntés, hiszen már napok óta arra készültem, hogy ezen a héten lelkészszentelési ünnepeinkhez kapcsolódóan hivatásunk méltóságáról és keresztjéről írok az Égtájolóba. Azonban olyan – ahogy a szakmai zsargon mondja – hírértékű események kerültek látókörömbe, hogy meg kellett változtatnom eredeti elképzelésemet. Lehet, hogy később visszatérek az eredetileg tervezett témára, hacsak addig valamelyik püspök testvérem nem írja meg ebben a rovatban az azzal kapcsolatos gondolatait…

Az első mai „témám”: Pósfay György. A napokban hallottam a hírt, hogy 85 éves lelkész testvérünk most lett igazán nyugdíjas, hiszen június 4-én hivatalosan is elbúcsúztatták a genfi magyar gyülekezetben, ahol huszonöt éven át végzett szolgálatot. De ez csak a nagyon sokszínű, gazdag szolgálat utolsó szakasza volt! Azóta, hogy a fiatal – akkor éppen budapest-józsefvárosi – segédlelkészt 1946-ban Ordass Lajos püspök kiküldte Svédországba ösztöndíjasként, a világban sokfelé szolgálta Jézus Krisztust. Amikor a Lutheránus Világszövetség 1948-ban a svédországi Lundban megalakult, Ordass püspök ellen már megindult az államhatalom támadása, és nem kapott útlevelet. Ezért ezen a fontos eseményen a püspök megbízása alapján – Vajta Vilmossal és Leskó Bélával együtt – Pósfay György képviselte egyházunkat.

1950-től az egyesült államokbeli Cleveland, majd 1952-től Dél-Amerika szolgálatának a színtere; Venezuelában a bevándorlók között dolgozik. Összegyűjti a magyarokat és a svédeket. 1971-től Genf következik: a latin-amerikai ügyek előadója lesz a világszövetségnél. Genfi szolgálata idején alakul meg az argentínai, a brazíliai és a venezuelai magyar gyülekezet. 1981, a genfi magyar protestáns lelkész nyugdíjba menetele óta pedig – először másokkal együtt, majd egyedül – gondozta a gyülekezetet. Istennek köszönjük meg Pósfay György szolgálatát. Isten őrizze meg őt szerettei és egyházunk körében – és amíg kegyelmesen élteti, adjon neki testi egészséget és mindnyájunkat gazdagító lelki-szellemi frissességet!

Olvasóink már többször is olvashattak arról, hogy készülünk a Magyar Evangélikus Konferencia (Maek) zászlóbontó gyűlésére. Az előkészületek nagy tempóval, de nem mindig zavartalanul folynak. Vannak – már ahogy ez kis hazánkban oly gyakran megtörténik – bürokratikus nehézségek, és sajnos vannak egészen más jellegűek is. Ez utóbbiak közé tartozik, hogy a Szlovákiai Evangélikus Egyházzal nem zavartalan a viszonyunk. Mi úgy érezzük, hogy indokolatlan feszültségek, félelmek terhelik kapcsolatunkat, amelyek kihatnak a határon túli magyar anyanyelvű hittestvéreink életére is. A Maek első gyűlésére készülve ezért külön is gondolunk rájuk. Azt reméljük, nem lesz akadálya annak, hogy felszabadultan és zavartalan örömmel együtt legyenek velünk felvidéki testvéreink is.

Azért hoztam most szóba ezt a kérdést, mert az Új Ember katolikus hetilap első oldalán nagybetűs cím hirdeti: Magyar–szlovák kiengesztelődés. A közelmúltban már több személyes találkozásunkkor is hallottam e rendkívül fontos eseményről Erdő Péter bíborostól, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökétől. S most, amikor a hosszabb tudósítást is olvashatom, őszinte szívvel osztozom római katolikus testvéreink örömében. De azt sem tagadhatom, hogy a szívem mélyén szelíd szomorúsággal (és egy kis irigységgel) azt is hozzáteszem: és mi, szlovák és magyar evangélikusok, vajon mikor jutunk el a kölcsönös megbékéléshez? S újra a Maekra kell gondolnom. Lesz-e, lehet-e ez az alkalom a kiengesztelődés felé vezető – olykor meglehetősen göröngyös – út egyik fontos stációjává?

Kérem testvéreimet, imádkozzanak azért, hogy így legyen!

S a harmadik: a miniszterelnök és a négy történelmi felekezet vezetőinek találkozója. A tárgyalást előkészítő kommunikációba jó néhány homokszem került, és ez feszültséget okozott. Ugyanis senki nem kapott írásban meghívót, s az egyházi oldal nem katolikus tagjai csak a túloldalról kiválasztott egycsatornás hírforráson, a bíborosi titkárságon keresztül jutottak információhoz. Bölcskei Gusztáv református püspök mindannyiunk nevében szóvá tette ezt. Gyurcsány Ferenc elnézést kért.

Ami magát a megbeszélést illeti, semmilyen túlzó jelzőt nem használhatunk. A három miniszter és egy államtitkár társaságában lévő miniszterelnök indított. Ismertette a kormányzat egyházpolitikai súlypontjait. Jelezte, hogy eljutottak hozzá azok a válaszok, amelyeket a – Hiller István minisztertől egy héttel korábban átvett – finanszírozási tervezetre az egyházak szakértői adtak (a miniszterelnökkel való megbeszélésen érdemben nem került elő az úgynevezett egyházfinanszírozás problémája). Bejelentette, hogy neves személyiségek részvételével a Vatikánnal kötött, jövőre tízéves szerződés működésének áttekintésére bizottságot állít fel. Hangsúlyozta azt az álláspontját, hogy az egyházaknak fontos szerepük van a társadalmi kérdések megoldásában. Jelezte továbbá azt is, hogy szükségesnek látja a rendszeres konzultációt az egyházak vezetőivel. Végül ígéretet tett arra, hogy a költségvetésnek a rájuk vonatkozó számait a benyújtási határidő előtt egy hónappal megismerhetik az egyházak.

Természetesen az egyházak képviselői is szót kaptak. Én magam – mivel harmadikként nem akartam ismételni az előttem szólókat – csak két témát említettem. Az egyik az ingatlankártalanítás kérdése volt. Jeleztem azt az igényünket, hogy ütemesen folytatódjék a még hátralévő ügyek rendezése. A másik megjegyzésem a kistelepülések sorsára vonatkozott. Jó lenne, ha kormányzati lépések nem gyorsítanák fel a leépülési folyamatot – ezt akkor is fontos kimondanunk, ha a kormányzati tervekről szóló legújabb hírek hallatán pusztán jámbor óhajnak tűnhet ez a javaslat.

Ha összegezni kellene benyomásaimat, csak annyit mondhatok: majd meglátjuk… A rendszeres konzultációra és a költségvetés adatainak ismertetésére vonatkozó ígéretek a korábbiakhoz képest változtatási szándékot jeleznek. Legkésőbb október elejére kiderül, hogy mi valósul meg a szándékokból, ígéretekből.

Ittzés János püspök, Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület