A hét témája

Az utolsó előtti nap délutánján egyszer csak leszakadt az ég, és az addig szikkadt talajt percek alatt bokáig érő vízmennyiség borította el. „Ez most nem hiányzott” – kémleltük aggodalmasan az eget, kicsit szemrehányóan is tekintve a „főrendező” felé. Pedig pont ez volt, ami hiányzott!

Történt ugyanis, hogy a nagyszínpad és az információs épület közötti területen a vihar elvonultával több sátor közel tizenöt centiméteres vízben állt. Hogy egyáltalán meg lehessen közelíteni a bejáratukat, illetve át lehessen költöztetni ezeket az ideiglenes lakásokat, el kellett merni a vizet a környékről. Hamar került is néhány vödör, lapát és seprű, az árvízkárosult tulajdonosok pedig átélhették, mit jelent kanállal meregetni a tengert.

Az arra járók eleinte döbbenten álltak meg a nem mindennapos látvány hatására, és kis idő múlva beindult a katasztrófaturizmus is: a terjedő hír kezdetben több fényképezőgépet csalt a helyszínre, mint vizet meregető vödröt.

A helyzet furcsaságát csak fokozta, amikor a vizet a csatornalyukba lapátoló, hajléktalanná vált csömöri ifjak munkadalba kezdtek. Az ifjúsági énekfüzet „Hála hű kegyelmedért…” kezdetű dala adta a meregetés ritmusát. Ezen felbuzdulva az egyik együtt érző táborlakó behangolta gitárját, és „Majd én kísérek!” felkiáltással a húrok közé csapott. Ettől kezdve valami megváltozott.

A víz egyre apadt, az addig csak nézelődőkből alakult kórus létszáma viszont egyre növekedett, míg hipp-hopp véget ért a segélyakció: a sátrakat át lehetett költöztetni egy szárazabb területre. De ekkor ez már szinte másodlagos volt. A gitár mellé lett dob és hegedű is; sorra vették az Új ének dalait. Az addig egymás számára ismeretlenek felszabadult vidámsággal énekeltek arról az Istenről, aki ezt a nagy esőt a táborozók nyakába engedte zúdulni, és arról a Jézusról, akinek nevében a szélrózsa minden irányából összegyűltek Szolnokra.

Azt hiszem, ott és akkor sokan megtapasztalták: fontosak a profi zenészek, kellenek a félórás beállást igénylő drága hangszerek és a nagy teljesítményű hangosító berendezések, de sokszor mégis többet ér egy szál gitár és két összecsattanó tenyér – mása annak az isteni tenyérnek, amelyről bizton tudjuk: „Tenyerembe véstelek”.

Boda Zsuzsa