Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2006 - 32 - Mitől jó egy igehirdetés?

Keresztény szemmel

Mitől jó egy igehirdetés?

A színgazdag beszámolóból, amelyet az Evangélikus Élet az idei Szélrózsa-találkozóról közreadott, különösen elgondolkodtatónak találtam egy hangsúlytalannak tűnő mondatot: „A kissé nehézkesen induló beszélgetés elején a részt vevő fiatalok egy inkább teológiai jellegű kérdésre keresték a választ, nevezetesen arra, hogy mitől jó egy igehirdetés.” (Milyennek kellene lennie egyházunknak?; 8. oldal)

Nem tudom, hogy mit válaszoltak a megkérdezettek, és azt sem, hogy ki volt az, aki kérdezett, de úgy érzem, a cikk írója jót tett azzal, hogy ezt a mondatot is leírta. Nem gondolom, hogy bárki is képes lenne erre a kérdésre tökéletes választ adni. Abban azonban biztos vagyok, hogy ez az egyik legnehezebb, legizgalmasabb és bizonyos szempontok alapján az egyik legfontosabb kérdés ma az egyházi élettel kapcsolatban. Minket, evangélikusokat pedig a kereszténység nagy családján belül különösen is közelről érint. Hiszen vitathatatlan örökségünk és ősi kincsünk az a tudat, hogy ha szinte minden hiányzott is a gyülekezeti élet feltételei közül, a prédikálás eseménye mégis mindig a középpontban állt, és nehéz körülmények között is összetartotta a híveket.

Lelkészcsaládban nevelkedtem. Gyermekkorom sajátos élménye a szombati csend és a vasárnapi hangos szó mint a prédikáció vajúdásának és világrajövetelének hetente ismétlődő családi liturgiája. A lábujjhegyen járástól a lábujjhegyre állásig tartó események voltak ezek.

De ami az igehirdetésekből életre szólóan megmaradt, az mégsem ez, hanem az az erő és kisugárzás, amely a valóban „jó” igehirdetésből áradt. Azt gondolom, hogy valahol itt lehetne keresgélni a feleletet ma is. Nem szeretném megválaszolni a kérdést, sokkal inkább fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy miért is érdemes a Szélrózsán felvetődött témát komolyan venni és aktuális problémaként napirenden tartani. Hiszem, hogy nem véletlenül szólalt meg a következő nemzedék kérdése napjainkban.

A prédikációk életének mindig két oldala van. Életem egyik részében inkább az igehirdetői oldalt, a másikban pedig az igehallgatóit ismertem meg alaposabban. A jó igehirdetésnek mindkettővel dolga van.

Szolgálhattam olyan gyülekezetben, ahol szinte minden vasárnap elmondták a gyülekezeti tagok, hogy milyen igényes is az a közösség, ahol majd elhangzanak a mondataim. De átéltem azt is, amikor egyetlen mondatot sem lehetett kicsikarni a hallgatókból a prédikációval kapcsolatban. Külön világ volt az, ahol majdnem párbeszéddé alakult át az egy-egy szobában vagy iskolateremben tartott prédikáció. Mind a mai napig megmagyarázhatatlan az az élmény, amikor valaki több mint egy évtizednyi idő távlatából mondatokat idéz valamelyik igehirdetésemből, és én már arra sem emlékszem pontosan, hogy hol és mikor hangzottak el azok a szavak. A legmaradandóbbak azonban ezen az oldalon a kemény kritikai megjegyzések, amelyek – főleg az elhangzást követő pillanatokban – különösen is elviselhetetlennek tűntek.

Igehallgatóként talán az a legfurcsább tapasztalat, hogy sok prédikáció után úgy érezzük, hogy bár többen voltunk a templomban, és külsőleg át is éltünk egyfajta közösséget, valójában mégis egyedül és kissé üresen maradtunk a prédikáció után. Ekkor törnek fel bennem szinte megállíthatatlanul a fontos kérdések: mi lehetett az oka annak, hogy nem éltem át a gyermekkori „vajúdás és születés” atmoszféráját? Miért nem ragadott magával a prédikátor vagy az elhangzott igehirdetés? Miért éreztem úgy, hogy ami elhangzott, nem volt több, mint jó értelemben vett kötelességteljesítés? Miért nem születik meg bennem a prédikáció hallgatása után elhatározás vagy a megváltozás és a megújulás utáni vágy? Miért nem izgatnak az elhangzott mondatok pár perccel később? Miért nem kavarognak a fejemben, ahogy ballagok a templom melletti járdán…? Hol van a hiba? Vagy jó minden úgy, ahogyan van, nem is kell mélyebbre ásnom, hanem meg kell elégednem azzal, amit hallottam?

Itt jut eszembe Bonhoeffer nagyon is egyszerű képe, amikor ezt tanította a diákjainak: akként kell prédikálni, hogy hallgatóink úgy viselkedjenek, mint egy kisgyerek, amikor felmutatunk neki valami csodálatosan szép gyümölcsöt, és meg sem tudjuk kérdezni tőle, hogy kéri-e, mert olyan lelkesen kap utána. A másik, nagyon is kézenfekvő gondolata az volt, hogy akkor jó a prédikáció, ha már a megszólalás pillanataiban, a szavak hallásakor is valóságos mozgásban van. Hiszen Krisztus is beszélget, kérdez, jön, és hordoz minket. A hangzó ige sem tesz mást, mint formál, épít és alakít bennünket. Kíváncsi a véleményünkre, és érdekli a következő lépésünk. Szeretné, ha felbátorodnánk, nem pedig elbizonytalanodnánk a találkozás alatt.

Ma is közeledni kellene a prédikációinkkal egymáshoz. Ez persze azt is igényli, hogy a szavaink maiak és dinamikusak legyenek, mert korunk égető kérdései elhallgathatatlanok a szószéken. Miként is lehetne megkerülni az aktualitást, amikor napjainkban éppen Kánából, ahol Jézus bort adott a lakodalmasoknak, arról látunk képeket, hogy ártatlan gyermekeket temetnek, hogy ismét kegyetlenül pusztít a háború, vagy hogy egy csecsemő még azt sem érhette meg, hogy nevet kapjon, mert bombázás áldozata lett pár órás korában…

De azt sem szabad elfelejtenünk, hogy idehaza még a békés és biztonságos közlekedés, a normális együttélés szabályainak betartása is mennyire nehezünkre esik. Egyre többen aggódnak jogosan amiatt is, hogy merre mehetnek tovább az életükben, hol van békésen és becsületesen járható út, hiszen egyre több körülöttünk az agresszivitás és a nyereségvágy. Végletes kijelentések pedig aligha segítenek az emberi élet méltóságának védelmében. Az indulatok fokozása amúgy is nehezen teremt pozitív jövőképet bennünk és körülöttünk…

A jó prédikáció sohasem kerülheti meg az adott kor életét. A korszerűség nem egyszerűen divatkövetés, hanem sokkal nemesebb és bátrabb vállalkozás. A jó igehirdetés nem egyedül a lelkész felelőssége, hanem a hallgatók és a prédikáló eleven mozgásának, a közöttük érvényesülő kölcsönhatásnak a következménye. Ahhoz azonban, hogy valóban „jó” legyen a prédikáció, a legfőbb komponens ma is ajándékként, csodaként adatik meg.

Szabó Lajos