A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 8. VASÁRNAP – Róm 8,12–17

Nem véletlen Pál apostol meghökkentő kifejezése az eredeti szövegben: akiket Isten Lelke űz, hajt, azok Isten fiai. A hajcsárok kifejezést kölcsönvéve életünk és hitünk olyan mélységeinek végiggondolására indít, amely egészen új erőtérbe vonhat bennünket.

Mi minden űzhet, hajthat minket? Szinte minden, ami körülvesz bennünket, és ami bennünk van. Álmaink, céljaink, hogy elérjünk valamit. Vágyaink, hogy megszerezzünk valamit. Félelmeink, hogy elkerüljünk valamit. Indulataink, sérelmeink, hogy törlesszünk valamit. Gondjaink, mert mázsás teherként zuhannak ránk, és el akarunk menekülni a repülő nehéz kő alól. A hajszoltságból fáradtság, kiégettség, felszínesség lesz. Minderről az apostol azt írja, hogy a legnagyobb baj nem űzöttségünk, hajszoltságunk, hanem az, hogy rossz irányba taszítanak bennünket a külső-belső erők: az Istentől való elszakítottság, a testi és a lelki halál szakadéka felé sodródunk, a végső megsemmisülésbe űznek dolgaink.

Csöbörből vödörbe estünk volna azzal, hogy az apostol szerint a Lélek is űz bennünket? Úgy jártunk, hogy csak gazdát cserélünk, de minden megy tovább? Vagy mint az az üzem, ahol csak a cégtáblát cserélték le, de a dolgozók kizsákmányolása ugyanolyan gőzerővel folytatódik? Milyen lényegi változás történik velünk, ha az Isten Lelke űz?

Először is jó irányba űz: Isten felé. Mint ahogy a pásztor hazahajtja az eltévedt jószágot, úgy akar a Lélek is visszavezetni bennünket az atyai házba. Az eddig az Atyától menekülő életet a Lélek az Atya karjaiba hajtja.

De nemcsak az irány változik meg a Lélek munkája által, hanem Istenhez való viszonyunk is. A közönyt, az ellenséges indulatot, a némaságot, a kommunikációs blokádot a fiúság Lelke váltja fel. A gyanakvásból bizalom lesz. A saját magunkban kialakított istenkép helyett az Atyával találkozunk. A visszafogadott gyermek öröme és bizalma töltheti be életünket, válhat létünk alapdallamává. Az önmagunkkal és az Istennel való addigi disszonanciát a belső harmónia, összecsendülés váltja fel. Mennyire tudunk emberi kapcsolatainkban is örülni annak, ha valakivel átélhetjük az „éppen erre gondoltam” helyzet derűjét, intimitását, az összetartozás élményét! Menynyivel inkább életünk hajtóerejévé válhat az a felismerés, hogy ez Istennel és velem is megtörténhet?!

Ennek a belső összhangnak az eredménye az imádság, a párbeszéd elevensége. 1990 óta minden nyáron a tiszadobi Andrássy-kastélyban találkozunk különböző felekezetű, határon túli testvérekkel, barátokkal. Éjszakába nyúló, eleven beszélgetések jelzik, hogy a szeretet és a bizalom légkörében vagyunk együtt. A találkozás öröme, az „ott folytatjuk, ahol legutóbb abbahagytuk” biztonsága segíti a kommunikációt. Valahogy így élem meg az Istennel való beszélgetést is. Nem protokolláris találkozó, nem is kihallgatás, hanem a szeretet, a kíváncsiság alkalma, ahol el lehet mondani azt is, „ami a szívünket nyomja”.

A helyreállt viszonyból, a fiúság lelkületéből az is következik, hogy önként vállalok felelősséget azért, hogy az Atya dolgai rendben menjenek. Az atyai örökség rá eső részét az utolsó fillérig eltékozló fiatalemberből a családi vállalkozást szívvel-lélekkel segítő örökös lesz. Isten ügye nem teher vagy fanyalgással elvégzett feladat lesz, hanem igazi szolgálat. Ettől kezdve a rábízott feladatokat örömmel végzi, és mindezt az örömöt másoknak is közvetíti.

Végül az apostol szavai szerint mindebben fantasztikus biztatás és ígéret van: örökösök is vagyunk. Atyánk átadja nekünk mindazt, amije van: az örök életet.

Imádkozzunk! „Befejezted, Uram, megváltásunk egész művét. Megadtad apostolaidnak Szentlelkedet. Elküldted őt, hogy az igazságot megerősítse a szeretet által. Ez ideig nádszálak voltak tanítványaid. A szeretet által oszlopokká erősödtek. Ezt a Lelket kérem tőled. Tekintsd hát egyszerűségemet, növeld szeretetemet, hogy neked tetsző módon teljesíthessem akaratodat és mindazt, amire rendeltél. Ámen.” (II. Rákóczi Ferenc imádsága)

Laborczi Géza