Kultúrkörök

A Budavári Palota nemrégiben, a Ludwig Múzeum kiköltözésével megörökölt A épületét gazdag időszaki kiállítással vette birtokba a galéria. A gazdag képző- és iparművészeti, természettudományi, néprajzi, művelődés- és múzeumtörténeti anyagot tavaly Bonnban már bemutatta a Nemzeti Kulturális Intézmények Konferenciája (Konferenz Nationaler Kultureinrichtungen). A német újraegyesítés tizenötödik évfordulójára létrehozott kiállítás budapesti bemutatásának ötletét többek között az adta, hogy Németország sokat köszönhet hazánknak e történelmi fordulat elérésében.

„Van az álmatlanságnak, újrafelidézésnek, történelmi szemléletnek egy foka, amely az élőnek csak árt, és végül tönkremegy miatta, akár egy emberről, egy népről, egy kultúráról van szó.” Nietzsche profetikus szavait idézi a kiállítás katalógusának egyik előszava, egyrészt arra utalva, hogy a Bauhausnak az 1933-ban Weimarból való kiűzése mai napig ható cezúra a német kultúrtörténetben, szimbolikus erejű esemény. Másrészt arra figyelmeztet, hogy az elmúlt évszázad – emberekben és a kultúra emlékeiben történt – esztelen pusztítása gyakorlatilag kiheverhetetlen a német nép számára.

A kiállítás egyik célja, hogy bemutassa a gyűjtésnek, a múzeumok kialakulásának a történetét. Betekintést nyerhetünk az ereklyegyűjteményektől az egzotikus tárgyakat felvonultató fejedelmi „Kunstkammereken” keresztül az uralkodói képgalériák világába. Tanúi lehetünk a kultúra közkinccsé tételének és a szakmúzeumok kialakulásának is. Ezzel párhuzamosan világosodik meg a látogató számára, hogy miként inspirálhatta a későbbi korok művészeit a különböző gyűjtemények anyaga.

A másik cél bemutatni mindazokat az egész Európában nagy hatású folyamatokat, amelyek német földről indultak el, s amelyeknek a tárgyi emlékeit az egykori NDK területén lévő gyűjteményekben őrzik. Elég, ha néhány várost említünk ezek közül Drezdától Eisenachig, Weimartól Lipcséig, Gothától Stralsundig vagy Chemnitztől Eislebenig.

A kiállítás nyolc, önálló címmel jelzett egységből épül fel. Ám a látogató újra meg újra találkozhat történelmi, kultúrtörténeti vissza- és előreutalásokkal. Ezáltal is erősödik benne a kultúra, a nemzet egységének gondolata, amelyet az egyik tájékoztató szöveg szerint Németországban először költők, filozófusok, művészek fogalmaztak meg.

Az első terem (Luther és a reformáció) a művészet szekularizációjával és a könyvnyomtatás jelentőségével foglalkozik, emellett persze számos, az Evangélikus Élet olvasói által jól ismert portrét, metszetet sorakoztat fel. A reneszánsz és barokk főúri kincstárak gyűjteményében (2.) míves fegyverek, díszes földművelő eszközök mellett a természet „isteni kinyilatkoztatásnak” tartott csodás tárgyai is helyet kaptak. A barokk pompát reprezentáló teremben (3.) korhű muzsika mellett csodálhatók a vörös falakon függő itáliai, flamand, holland festmények, a keleti porcelánok és az egzotikumot képviselő jávai faragványok. Bár III. Ágost korlátozott mértékben ugyan, de megnyitotta galériáját a közönség számára, a gyűjtemények jellege és felfogása a felvilágosodás idején kezdett igazán megváltozni (4–5.). Erre is vonatkoztathatók Goethe szavai: „Művészet is, tudomány is, mint a magasrendű jók mindegyike, az egész világé.”

A weimari műgyűjtemények nyilvánossá tétele, a fiatal művészek képzése, az önmegismerést segítő elmélkedés végett kialakított – és látogatható – wörlitzi park, az ókor megismerésére irányuló kutatások mind-mind a kultúra közkinccsé tételét, a lelkek nemesítését célozták. A nemzeti romantika (6.) emlékhelyek kialakításával, emlékművek létrehozásával mindezt aztán el is mélyítette. Friedrich körének fenséges, bensőséges, Isten kinyilatkoztatását tükröző tájképei mellett a vallásos festészet megújításán fáradozó nazarénus iskola művei is itt kaptak helyet. A szakmúzeumok világát bemutató egység (7.) igazi csemegéket kínál a különlegességeket kedvelőknek. Hangszereken és egzotikus népek tárgyain kívül 19. századi bogárgyűjtemény is látható itt.

Talán az utolsó (8.) a legizgalmasabb egység, amely a múzeumok és a modern művészetek kapcsolatát mutatja be. A német szecesszió és expresszionizmus legfontosabb alakjainak megjelenésén (például K. Schmidt-Rottluff: Péter csodálatos halászata, 1918), a korábban a régi gyűjtemények különleges tárgyai között látott afrikai maszkok 20. századi képzőművészeti megidézésén kívül a magyar múzeumlátogatók számára talán a Bauhaus emlékei a legjelentősebbek. A múlt századi Európa egyik legmodernebb szellemi műhelyének, iskolájának tanárai és alkotói között találjuk Moholy-Nagy Lászlót, Breuer Marcelt, akiket a kiállításon több művük is képvisel.

Lyonel Feiningernek, a Bauhaus egykori tanárának az 1930-ban készült festménye zárja a tárlatot. A kép egy fénylő, égbe mutató nyíl kíséretében a hallei Mária-templomot ábrázolja, amely 1541-ben lett protestánssá. Ezzel a képpel „a kör bezárul”, az egység megpecsételtetik. Az expresszíven megalkotott, sötét, mégis tünékeny, légies épülettömeg visszautal a kiállítás első termére, a lutheri reformációra.

Bennünket, magyar kiállításlátogatókat a tárlat gazdagságán túl a német nemzetnek a kulturális újraegyesítés felett érzett öröme is megérinthet. A Várban látható kiállítás ennek az örömnek a jele, ünnepe.

Zászkaliczky Zsuzsanna