A hét témája

Miért nem tudjuk (még) október 23-át igazán ünnepelni? A válasz valahol közelmúltunk és jelenünk mélyrétegeiben van. Felszabadult ünneplés helyett szomorkás elgondolkodás a jellemző. Talán a nemzet pszichéje áll ellen önkéntelenül az „Ünnepeljünk együtt!” felszólításnak. Adóemeléses csomagokat, elfuserált rendszerváltást hatalmi szóval és ravaszkodással rá lehet erőltetni a társadalomra, mély érzelmeket azonban nem.

Mit mondanak erről a nemzet nagy gondolkodói? Peéry Rezső pozsonyi származású kiváló író a Rákosi-rendszerről szóló, alig ismert, kitűnő munkájában (Szemben az emlékekkel, Ister Kiadó, Budapest, 2001) arról ír, hogy a társadalom önkéntelen ellenállásának fontos eszköze a csend. Amikor nem lehetett szólni és igazat mondani az erőltetett szemináriumok, fejtágítók végén, az előadónak arra a felszólítására, hogy van-e kérdés – sűrű csend volt a válasz. Márai Sándor pedig azt vallotta, hogy nem azért kellett elhagynia hazáját, mert nem engedték volna írni, hanem mert nem engedték volna hallgatni.

A társadalom többségében még ott élnek a negyvenévnyi diktatúra félelmei, görcsei; azé az időszaké, amikor ’56-ról ilyen vagy olyan okból hallgatni kellett. Nem forradalom, hanem „események” voltak a történtek…, melyekről éppen súlyosságuk miatt nem lehet beszélni. Olyan sokáig sulykolták: ellenforradalom volt, olyan vastag rétegei rakódtak rá a történtekre a hamis és elhallgatott információknak, hogy nem csoda, ha nem tudnak átállni az emberek. Fiatal kolléganő mesélte, hogy a rendszerváltáskor, amikor középiskolába járt, a történelemtanárok állandóan váltották egymást: ’56 az egyiknek ellenforradalom volt, a másiknak „események”, a harmadiknak forradalom. Az érettségin pedig mindhárman ott ültek a vizsgabizottságban: mit lehet ilyenkor mondani?

Napjaink eseményei is jelzik, hogy a mélyben még nem oldódtak meg a problémák, nem válaszoltattak meg a kérdések. Negyven év sokkja nem múlik el nyomtalanul. Ha egyáltalán elmúlik. A huszadik század keményen megpróbálta a nemzetet, az embereket. Alig van olyan, aki a családja és a maga sorsán keresztül ne találkozott volna ilyen vagy olyan előjelű diktatúrának az elnyomásával. De még azok sem szabadok, akik valaha az elnyomó gépezethez kötődtek, őket a lelkiismeret tartja fogva. „…mindenki szem a láncban…” – szól a költő örök figyelmeztetése.

Az ünnepet nem lehet erőltetni, a társadalomnak időt és lehetőséget kell hagyni, hogy lelkileg feldolgozza az elmúlt nehéz évtizedeket. Még oly közeliek az évek, mikor nemhogy október 23-át, de még március 15-ét sem ünnepelhettük szorongás, izgalmak nélkül. A kollektív felejtés és felejtetés pedig nem oldja meg, csak elfedi a problémákat. Hiába akarunk „nehéz idők voltak azok” sóhajtással kitérni a nehéz, kínos kérdések elől. Hol álltunk mi, hol álltak családtagjaink, kollégáink, barátaink a nehéz időkben? És vajon ma, az új világban, megteszünk-e mindent ’56 és a vele összefüggő negyven év feltárásáért? Vagy bizonyos vonatkozásait még mindig tabuként kezeljük, el- és áthárítással, ködösítéssel, hallgatással reagálunk rájuk?

Október 23-át ezért nem tudjuk még teljesen felszabadultan ünnepelni. Sokunk számára egyelőre inkább a csendes emlékezés alkalma ez a nap. Igazi ünnephez katarzis kell, amelynek a bekövetkeztét nem lehet sem erőltetni, sem elrendelni. Katarzishoz pedig csak őszinte múltfeltárással, a problémákkal való nyílt szembenézéssel jutunk.

Czenthe Miklós