Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2006
- 44
- Ünnep – katarzis nélkül
A hét témája
Hozzászólás a cikkhez
Ünnep – katarzis nélkül
Miért nem tudjuk (még) október 23-át igazán ünnepelni? A válasz valahol közelmúltunk és jelenünk mélyrétegeiben van. Felszabadult ünneplés helyett szomorkás elgondolkodás a jellemzõ. Talán a nemzet pszichéje áll ellen önkéntelenül az „Ünnepeljünk együtt!” felszólításnak. Adóemeléses csomagokat, elfuserált rendszerváltást hatalmi szóval és ravaszkodással rá lehet erõltetni a társadalomra, mély érzelmeket azonban nem.
Mit mondanak errõl a nemzet nagy gondolkodói? Peéry Rezsõ pozsonyi származású kiváló író a Rákosi-rendszerrõl szóló, alig ismert, kitûnõ munkájában (Szemben az emlékekkel, Ister Kiadó, Budapest, 2001) arról ír, hogy a társadalom önkéntelen ellenállásának fontos eszköze a csend. Amikor nem lehetett szólni és igazat mondani az erõltetett szemináriumok, fejtágítók végén, az elõadónak arra a felszólítására, hogy van-e kérdés – sûrû csend volt a válasz. Márai Sándor pedig azt vallotta, hogy nem azért kellett elhagynia hazáját, mert nem engedték volna írni, hanem mert nem engedték volna hallgatni.
A társadalom többségében még ott élnek a negyvenévnyi diktatúra félelmei, görcsei; azé az idõszaké, amikor ’56-ról ilyen vagy olyan okból hallgatni kellett. Nem forradalom, hanem „események” voltak a történtek…, melyekrõl éppen súlyosságuk miatt nem lehet beszélni. Olyan sokáig sulykolták: ellenforradalom volt, olyan vastag rétegei rakódtak rá a történtekre a hamis és elhallgatott információknak, hogy nem csoda, ha nem tudnak átállni az emberek. Fiatal kolléganõ mesélte, hogy a rendszerváltáskor, amikor középiskolába járt, a történelemtanárok állandóan váltották egymást: ’56 az egyiknek ellenforradalom volt, a másiknak „események”, a harmadiknak forradalom. Az érettségin pedig mindhárman ott ültek a vizsgabizottságban: mit lehet ilyenkor mondani?
Napjaink eseményei is jelzik, hogy a mélyben még nem oldódtak meg a problémák, nem válaszoltattak meg a kérdések. Negyven év sokkja nem múlik el nyomtalanul. Ha egyáltalán elmúlik. A huszadik század keményen megpróbálta a nemzetet, az embereket. Alig van olyan, aki a családja és a maga sorsán keresztül ne találkozott volna ilyen vagy olyan elõjelû diktatúrának az elnyomásával. De még azok sem szabadok, akik valaha az elnyomó gépezethez kötõdtek, õket a lelkiismeret tartja fogva. „…mindenki szem a láncban…” – szól a költõ örök figyelmeztetése.
Az ünnepet nem lehet erõltetni, a társadalomnak idõt és lehetõséget kell hagyni, hogy lelkileg feldolgozza az elmúlt nehéz évtizedeket. Még oly közeliek az évek, mikor nemhogy október 23-át, de még március 15-ét sem ünnepelhettük szorongás, izgalmak nélkül. A kollektív felejtés és felejtetés pedig nem oldja meg, csak elfedi a problémákat. Hiába akarunk „nehéz idõk voltak azok” sóhajtással kitérni a nehéz, kínos kérdések elõl. Hol álltunk mi, hol álltak családtagjaink, kollégáink, barátaink a nehéz idõkben? És vajon ma, az új világban, megteszünk-e mindent ’56 és a vele összefüggõ negyven év feltárásáért? Vagy bizonyos vonatkozásait még mindig tabuként kezeljük, el- és áthárítással, ködösítéssel, hallgatással reagálunk rájuk?
Október 23-át ezért nem tudjuk még teljesen felszabadultan ünnepelni. Sokunk számára egyelõre inkább a csendes emlékezés alkalma ez a nap. Igazi ünnephez katarzis kell, amelynek a bekövetkeztét nem lehet sem erõltetni, sem elrendelni. Katarzishoz pedig csak õszinte múltfeltárással, a problémákkal való nyílt szembenézéssel jutunk.
Czenthe Miklós
::Nyomtatható változat::
|