Keresztutak

Az ökumenikus imahét alkalmából mindenki megtapasztalhatja a különbözőségen túlmutató egység érzését. Az Evangélikus Élet az ünnepi hét alkalmain kívül arra is kíváncsi volt, hogy miként lehet a mindennapokban megélni az ökumenét. Olyan, egyházhoz kötődő testvéreket kértünk meg arra, hogy tegyenek rövid vallomást, akik vegyes házasságuk révén érintettek e témában.

Egy evangélikus–református házasságba születtem harmadik gyermekként. Szüleim a szó hagyományos értelmében nem voltak vallásgyakorlók (templomjárók). Mivel a felekezeti identitás evangélikus oldalról volt erősebb, mindhármunkat evangélikusnak kereszteltek meg. Gyerekkoromtól kezdve járok a Mevisz táboraiba, melyek az evangélikus háttér mellett mindig ökumenikus lelkületűek.

Feleségemet ugyan katolikusnak keresztelték, de szülei kisgyermekkorától Jehova tanújaként nevelték. Ő felnőtt fejjel, különböző felekezetű ismerősök révén tapasztalta meg a kereszténység egyetemességét, illetve hogy az általa addig ismert közösségen kívül (is) van keresztény hit és élet. Velem együtt ő is az evangélikus gyülekezetben talált otthonra, de nyitott maradt más felekezetű közösségek iránt is. Gyakran megfordulunk nem evangélikus körökben is, ahol testvérekre és Krisztusra találunk. Rendszeresen járunk egy református páros körbe (korábban egy katolikusat látogattunk).

Úgy érzem, az ökumené arra készteti az embert, hogy félrerakja a sajátos felekezeti tanításokat, hagyományokat, hogy egyedül a lényeg, Jézus Krisztus kerüljön a középpontba. Ehhez viszont arra is szükség van, hogy stabil gyülekezeti háttérrel rendelkezzünk; ahogy vendégségben is az érzi magát igazán jól, aki tudja: van hova hazamennie.

Mit is jelent számomra az ökumené? A válaszon nem kell sokat töprengenem, hiszen a magam és a családom mindennapjait befonja a különböző felekezetek egymásba kapaszkodó és védőhálója.

Jómagam református lelkészcsaládban nőttem fel; szüleim toleranciájának és nyitottságának köszönhetően azonban más vallások tiszteletét és elfogadását is megtanultam. Ez a biztos háttér tette lehetővé, hogy férjemmel, aki római katolikus vallású, ne kerüljünk vallási ellentétek csapdájába. Hanem éppen ellenkezőleg: együtt, az egy Istenbe vetett hitünkben éljük az életünket, és azon igyekezzünk, hogy erre vezessük az immáron ránk bízott három fiunkat is.

Házasságunk kezdetén, az otthonteremtés fázisában kerültünk Csömörre. Fontosnak tartottuk, hogy családunknak lelki otthona is legyen, ekkor választottuk saját magunk és gyermekeink számára is a példás közösségi életet élő, egymást hitben hordozó csömöri evangélikus gyülekezetet. Itt cseperedtek fel időközben ismeretekben és hitben is gyarapodva fiaink. Hitük önkéntes megvallására, a konfirmációra pedig a mátyásföldi református gyülekezetben került sor, ahol továbbra is szívesen kiveszik a részüket a csömörihez hasonlóan ugyancsak kiváló ifjúsági munkából.

Néhány éve az engem körülölelő ökumenikus paletta még egy színfonttal bővült: középiskolai tanárként a Patrona Hungariae katolikus leánygimnáziumban gyakorlom hivatásomat. Ez is megerősít abban, hogy a külsőségek nem választhatnak el bennünket; mindannyiunknak a közös értékek és a hit megőrzését kell közvetítenünk.

Ha röviden akarnám jellemezni katolikus–evangélikus családunkon belül az ökumené mibenlétét, az unitárius jelmondatot említhetném: Egy az Isten! Persze nem valamilyen antitrinitárius vonatkozásban, hanem olyan értelemben, hogy mindkét felekezethez tartozó családtagjaim ugyanahhoz az Istenhez fohászkodnak, ugyanazt jelenti számunkra Jézus, és ugyanúgy részesülünk a Szentlélek kegyelmeiben. Aki pedig ismeri a két egyház liturgiáját, tudja, hogy mindkettő ugyanabból a gyökérből táplálkozik.

Magam – valamennyi felmenőmmel együtt – katolikus vagyok; a terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz-plébániatemplom ifjú felnőtt közösségéhez tartozom. Feleségem apai ágon felvidéki katolikus, evangélikus vallását pedig a hartai ősöktől nyerte, jelenleg a budapest-fasori gyülekezethez tartozik. Egyházi esküvőnk Hartán lutheránus szertartású volt, gyermekeinket a fasori templomban keresztelték. Kisfiam katolikus óvodába jár, hittanra azonban a fasori gyülekezetben oktatják. Jómagam pedig az Evangélikus Élet mellett katolikus lapokba is rendszeren írok.

Decemberben Aradi György lelkész úr rákérdezett, hogy ott leszünk-e a televízióban is közvetítendő fasori karácsonyon. „Nem tudjuk még” – válaszoltuk, hiszen tudtuk, hogy a katolikus közösség is vár bennünket. Aztán – nem először és nyilván nem utoljára – egyazon napon szentbeszédnek és igehirdetésnek is befogadói voltunk.

Evangélikus szülők gyermekeként nőttem fel; férjem református, két lányom szintén evangélikus. Mindig fontosnak tartottam a családi kapcsolatok mélyítését, a nagyszülőkkel, keresztszülőkkel, unokatestvérekkel való kapcsolattartást.

Csak néhány éve tudatosult bennem, hogy a családommal együtt egy másik nagy családnak, a keresztények nagy családjának a tagja is lehetek. Aki összeköt bennünket, az Jézus Krisztus. Úgy gondolom, hogy földi életünkben felekezeti hovatartozásunknak nincs jelentősége. Egyvalami van, ami mindennél fontosabb: fogadjuk el Jézust megváltó Urunknak. Ehhez pedig az szükséges, hogy megismerjük őt.

Az evangélikus istentiszteleteken kívül gyakran veszünk részt más felekezetek által szervezett előadásokon, csendesnapokon, igehirdetéseken, mert fontosnak tartjuk a lelki épülést.

Hálát adok Istennek, hogy megnyitotta előttünk az ökumené adta lehetőségeket. Keresztény testvérek bizonyságtételeit, vallomásait, igehirdetéseit hallgatva egyre közelebb kerül a szívemhez Jézus. Keresztény, hívő emberként igyekszem úgy élni, hogy életemmel, tetteimmel, szavaimmal tehessek bizonyságot Isten szeretetéről családom körében, embertársaim előtt. „Mert ahogyan egy testnek sok tagja van, de nem minden tagnak ugyanaz a feladata, úgy sokan egy test vagyunk a Krisztusban, egyenként pedig egymásnak tagjai.” (Róm 12,4–5)

Evangélikusként római katolikus férjemmel neveljük evangélikus lányainkat férjem római katolikus többségű szülőfalujában. Iskolás gyermekünk evangélikus óvoda után katolikus általános iskolába jár.

Bibliaórára évekig a református gyülekezetbe jártam Krisztusban kedves testvérekkel együtt; felekezeti hovatartozásuk sokszínű egységet hozott az Ige köré.

Jegyességünket megelőzően szólított meg és hívott engem Isten ifjúsági szolgálatra a környező gyülekezetekbe más felekezetű fiatalokkal együtt. Házasságba – szentségi házasságba – vezetett, és áldásait árasztotta ránk. Nagy ajándék volt, hogy „vegyes párként” résztvevői lehettünk a Házas Hétvége mozgalom első protestáns hétvégéjének, amelyet a római katolikus testvérek szerveztek. Házasságunk nagy áldása gyermekeink mellett, hogy 2005-ben evangélikus keresztfiunk, majd római katolikus keresztlányunk keresztszülőjévé hívattunk el.

A mindennapokban a feladatunk a Szentháromság Istenét imádni, gyermekeinket hozzá vezetni, „házát”, templomait lelki otthonunkká tenni.

Evangélikus–római katolikus család vagyunk. Így kaptuk egymást Istentől ajándékba. Ez a szemlélet határozza meg férjemmel és négy gyermekünkkel folytatott közös életünket. Gyermekeinket „nemek szerint” kereszteltettünk. Családi kétfelekezetűségünket aktívan gyakoroljuk. A különbségeket nem próbáljuk elmosni, de tudjuk, hogy tükör által mindnyájan homályosan látunk, és senki sem állíthatja, hogy ő egyedül képes tökéletesen szavakba foglalni a Kimondhatatlant. A magunk élethelyzetében, adottságaival próbáljuk megélni az Istennel és Istenben való szeretetkapcsolatot, közösséget.

Az ökumené életünk természetes közege. Elgondolkodtathat ennek mélyebb igazságairól az is, hogy annak a görög szónak, amelyből az ökumené szó ered, az alapjelentése a következő: bármely hely, ahol lakni lehet; a lakóház, az otthon. Eszünkbe juthat erről családi otthonunk, szűkebb-tágabb környezetünk, a teremtett világ vagy hívőként az egyház – Krisztus teste, amelynek különböző tagjai vagyunk egyénként és házastársként egyaránt…