A hét témája

Az 5. országos evangélikus találkozó záró istentiszteletén ülök, Pakson. Különlegesen jól sikerült ennek a helyszínnek a kiválasztása: a Dunán ott ring az oltárrá szentelt uszály, rajta a liturgiában szolgáló lelkészek és világiak, valamint az énekkarok tagjai. Keskeny híd köt össze minket a parton helyet foglaló kétezres gyülekezettel. A fúvósok irányításával erőteljesen hangzik a közös ének, tisztán szól a pécsi énekkar hangja, hitet sugároz a gospelkórus szolgálata, valamint a sokak számára újszerűnek ható jelképes cselekedetek is megérintik az emberek lelkét.

A hatalmas uszály-oltár mögött méltóságteljesen hömpölyög a folyó. Nem csoda, hogy ezen a helyszínen József Attila A Dunánál című versének egy-egy sora motoszkál bennem. Én ugyan nem „a rakodópart alsó kövén” ülök, és nem azt nézem, „hogy úszik el a dinnyehéj”, hanem az oltár oldalán foglalok helyet, és a középre kitett Bibliát figyelem, amelyet a mindenki örömére fel-feltámadó szellő lapoz egyre sebesebben. Arra gondolok, bárcsak a legkülönlegesebb szél, a pünkösdi Lélek késztetne minket az Írás egyre mohóbb olvasására. Az oltár mellett a hely szellemének és a találkozó több igehirdetésének megfelelően egy méretes halászháló látható, amely ezúttal egy óriási, nyers fából készült keresztet borít be.

A csodálatos halfogás története mintegy keretezte a paksi találkozót. A Lukács evangéliumában olvasható tudósítás szerint Krisztus így utasította Simon Pétert a háló kivetésére: „Evezz a mélyre!” (Lk 5,4) Elsekélyesedő kapcsolatoknak kedvező mai világunkban jó ezt újra és újra tudatosítanunk. Ez fogalmazódik meg József Attila versében is: „…fecseg a felszín, hallgat a mély.” Az országos evangélikus találkozó valóban arra késztetett minket, hogy ne elégedjünk meg a felszínes fecsegéssel, hanem teológiai vagy művészeti mélységek felé is evezzünk. Így lehettünk részesei a megbékélésről folytatott pódiumbeszélgetésnek, az azt követő csoportos beszélgetéseknek vagy éppen a tékozló fiú történetét rendhagyó módon megjelenítő színházi előadásnak.

Telitalálatnak bizonyult a helyszínválasztás. „…játszadoztak szépen / és nevetgéltek a habok felém.” A súlyos kérdések megvitatása után jó volt, amolyan oldásként, derűsebb hangulatokat is átélni. Önfeledten örülhettünk egy-egy rég nem látott testvérnek, az árnyas fák alatt felidézhettük az elmúlt találkozók nevezetesebb eseményeit, vagy éppen a borospincék hűvösébe húzódhattunk a forró éjszakában. Hiszem, sok barátság szövődött, testvéri kapcsolat erősödött az ilyen asztalközösségekben.

Átélhettük az evangélikusság egységét, az összetartozás örömét. „Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.” Ha valahol, akkor ebben a közösségben válhat valóra az apostoli intés: „Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal.” (Róm 12,15) Az őszi orosházi találkozó után újra találkozhattunk határon túli testvéreinkkel: jöttek Németországból, Erdélyből és a Felvidékről, sőt boldogan ölelhettem át az az asszonyt, aki Munkácsról érkezett. Az egykor virágzó kárpátaljai magyar evangélikusság hagyományainak egyik utolsó őrizője ő.

Szolgálatunkba be kell, hogy épüljön az elmúlt nemzedékek ismerete, küzdelme és megannyi álma. „…ők fogják ceruzámat / s én érzem őket és emlékezem.” József Attila számára „Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa” jelenti a tájékozódási pontot. Egyházunk országos felügyelője pedig – az istentiszteletet bevezető szavaiban – arról tett hitet, hogy nyitott lelkülettel, a kívülállók számára is vonzóan lehetünk annak az evangélikus közösségnek tagjai, amely Kossuth Lajos, Görgey Artúr, Berzsenyi Dániel, Mikszáth Kálmán és Andorka Rudolf egyháza is volt.

A paksi találkozó érintette egyházunk közelmúltját és annak tényfeltáró feldolgozását is. Igen, „a multat be kell vallani”. Ezzel nyerheti el teljes értelmét a választott jelmondat: „Békesség néktek!” Annak érdekében azonban, hogy az előttünk járó nemzedékek harcát valóban „békévé oldja az emlékezés”, mindenekelőtt a jézusi békét kell magunkévá tennünk, amelyet ő nem úgy ad, ahogy a világ adja (Jn 14,27). A Dunáról a versből is tudjuk, hogy az „mult, jelen s jövendő”, ám a mi Urunkról még inkább vallhatjuk, hogy ő „tegnap, ma és mindörökké ugyanaz” (Zsid 13,8).

Mindezek nyomán megerősödhetett bennünk az a felismerés, hogy még mindig nem késő „rendezni végre közös dolgainkat”. A megtapasztalt jézusi békesség azt is jelenti, hogy összefogunk, számon tartjuk a másikat, őrizkedünk egymás felelőtlen címkézésétől, a másként hívők megbélyegzésétől. Jó, hogy ott a Duna partján megfogtuk egymás kezét.

Jézus így szólított meg minket a Dunánál: „Békesség néktek!” Ezért lehetünk magunk is békekövetek. Isten nekünk adta a békéltetés szolgálatát, és reánk bízta a békéltetés igéjét. A paksi találkozó megerősíthette bennünk az elszánást, hogy gyülekezetünkben, családi körben, hivatásunkban és nemzetünk egészében újra és újra ezt mondjuk: „Krisztusért járva követségben, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel!” (2Kor 5,20) „…ez a mi munkánk; és nem is kevés.”

Fabiny Tamás