Egyházunk egy-két hete

„Ugye kórusnyaraláson voltak együtt a héten?” – fogadta a csoportot egy asszony a révfülöpi Ordass Lajos Evangélikus Oktatási Központ ajtajában. Épp az egyedülálló szülők és gyermekeik konferenciájának a kápolnában tartott záróalkalmáról tartottak vissza az épületbe. Az asszony akkor érkezett, ők pedig már a hazautazás lázában égtek. Máskor bizonyára bárkit mosolyra fakasztott volna ez a kérdés s különösen a dicséret – „Gyönyörűen énekeltek!” –, de most nagy öröm fogta el a táborozókat. Tehát más is érzékelte! Kívülállók is meghallották, hogy idén mennyire szívből jött, valóban szárnyalt az ének a konferenciát záró istentiszteleten. Nem véletlenül, hiszen a július 21. és 28. között tartott együttlét után a résztvevőknek volt miért hálát adniuk…

Legfőképpen azért, mert idén már tizedszer találkozhattak egymással az egyedülálló édesanyák és gyermekeik. Az évtized során barátságok alakultak ki, de sohasem kellett kirekesztve érezniük magukat az újonnan érkezetteknek sem.

A jelenlévők egyik este ünnepi műsor keretében a kezdetekre emlékeztek. Az első konferenciát még Albertirsán, az ottani gyülekezet barátságos vendégházában tartották 1997-ben. Ezután évről évre a Balaton adta pazar környezetet és a révfülöpi oktatási központ kényelmét élvezhették.

Tudni való azonban, hogy a csomagolás mit sem ér, ha nincs tartalom. Az ünnepi műsorban ezért beszéltek néhányan éppen arról, hogy milyen változást hozott az életükben egy-egy révfülöpi hét. Isten gondviseléséről, szeretetéről tettek bizonyságot vallomásaikkal. Beszéltek arról, hogyan vált könnyebbé az egyedüllét terhének elhordozása annak tudatában, hogy nincsenek magukra hagyva, hiszen Isten védelme alatt állnak. Egyiküket szorongásos betegségtől szabadította meg az Úr évekkel ezelőtt egy pszichológus testvér szolgálatán keresztül. Képtelenség volt könnyek nélkül hallgatni azt a „vadóc” fiatalt, aki elmesélte, hogyan jutott hitre tavaly nyáron. A záró istentiszteleten értette meg, hogy Jézus ledöntötte azt a falat, amely elválaszthatná őt Isten szeretetétől.

Nehéz egymás előtt vallani a hitünkről. Mi, evangélikusok kicsit szemérmesebbek is vagyunk, mint szabadegyházi testvéreink. Úgy tartjuk, hogy a hitre jutásunk csakis Istenre és ránk tartozik; hogy életváltozásunkról hangtalanul kell vallaniuk cselekedeteinknek, a Lélek gyümölcseinek. Mégis ott, a tíz évre visszaemlékezve helyük volt a bizonyságtételeknek. Mert az ünnepi műsorral a konferencia résztvevői az Urat ünnepelték, aki megőrizte mindannyiukat annyi éven át; őt, aki formálta, faragta őket, hogy örömmel illeszkedhessenek be terveibe. A jelenlévők hálát adhattak azért, hogy Isten annyi csodát végzett el bennük és általuk.

Az idei konferencia témája ezért is hangzott így: Csodára várva. Az egyik gyerek szemléletesen fogalmazta meg a csoda fogalmát: az, ami lehetetlennek látszik, mégis bekövetkezik. Aztán hozzátette: olyan dolog, amit észre kellene vennünk…

A délelőtti előadások ebben segítettek. Ráirányították a hallgatóság figyelmét a teremtett világ csodáira, a reménytelen betegségből való gyógyulás rendkívüliségére. Felismerhették, mekkora csoda, hogy az ember hinni tud Krisztusban, s hogy csupán egy természetfeletti hatalom képes arra, hogy kallódó embereket megtaláljon, tönkrement életeket megújítson.

A délelőttönként hallottakon elmélkedve számtalan kis csodát élhettek át a hét folyamán a résztvevők: Isten gondviselő szeretetének apró jeleit. Közülük a legnagyobb meglepetést az ír zenét játszó Bran együttesnek az ünnepi műsor keretében való muzsikálása szerezte. Balatoni fellépéseik közben egyetlen üres estéjüket arra szánták, hogy minden ellenszolgáltatás nélkül a konferenciavendégeknek játsszanak, és táncokat tanítsanak.

De idén talán a legnagyobb csodát az az asszony élte át, aki a búcsúzáskor csak ennyit súgott e sorok írójának a fülébe: „Békére leltem.”

B. Pintér Márta