Kultúrkörök

Hosszú évtizedeket kellett várni arra, hogy a Horthy-korszakról – történetéről, társadalmáról – szélesebb körben is felszabadultan lehessen beszélni, bár minden bizonnyal sokakban még ma is él az előző rendszer szinte minden megkülönböztetést nélkülöző, hivatalos elítélő dogmáiból áradó ellenérzés. Pedig Magyarország történetének egyik legkritikusabb időszakában, a 20. század első felében éppen az egykori kormányzó nevével fémjelzett időszak – a maga súlyos ellentmondásaival együtt – a fennmaradás és átalakulás meghatározó negyedszázada.

A Rubicon történelmi magazin 2007/ 4–5. száma (Elitek a Horthy-korszakban) arra vállalkozott, hogy átfogó képet adjon az olvasóknak a korabeli társadalmi elit életéről, szereplőiről nemcsak az arisztokrácia, a politika és a gazdaság világában, hanem a honvédség, a tudósok, a művészek és a történelmi egyházak körében is.

A katolikus, a református és az evangélikus egyház vezetőit bemutató tanulmányban Gergely Jenő történész, a kor ismert kutatója átfogó képet rajzol a három felekezet általános közéleti helyzetéről. Az érdeklődő olvasónak persze először ahhoz kell szoktatnia magát, hogy az egyházi vezetők a társadalmi elit természetes szereplői voltak történelmi beágyazottságuk miatt, még akkor is, ha a katolikus és protestáns egyházak között e tekintetben is hatalmas különbségek voltak. Ennek egyik oka éppen az, hogy a reformált egyházak közjogi és közéleti egyenjogúsítása teljesen sohasem ment végbe, ráadásul az egyházi mozgástér is jelentősen átalakult a versailles-i békerendszer nyomán. Ezt a katolikusok és a protestánsok között meglévő különbséget Gergely érzékenyen mutatja be, a nagybirtokos katolikus klérus és az összehasonlításban lényegesen szegényebb evangélikusság helyzete közötti eltérést alaposan adatolja. A körkép így azt a benyomást erősíti meg, hogy a történelmi keresztény felekezetek a korszak elitjének természetes részét jelentették, mégis az egyházi vezetők körében is létezett – felekezetük helyzetének megfelelően – egy további, jelentős rétegződés. Az egyházi elithez tartozás tehát önmagában semmiképpen sem jelentett azonos mozgásteret, lehetőségeket.

Evangélikus egyházunk bemutatása sajátosan szembesít bennünket közelmúltunkkal. Az elitbe „emelkedés” társadalmi mércéje egyik oldalon a püspöki szék elérése, amelyben nem a vagyoni helyzet volt meghatározó, hanem a személyes teljesítmény (a teológia tudományos művelése, lelkészi pálya) és a lelkészi családból való származás. (Érdekes, hogy ez utóbbi a Horthy-korszak után is jelentős szerepet játszik.) Ezzel ellentétben világi vezetőink esetében fontos tényező volt a vagyoni és birtokbeli pozíció, amely miatt az egyház társadalmi megjelenítése, érdekérvényesítése sokszor erőteljesebb volt a világi, mint a lelkészi egyházvezetői körön keresztül. A katolikus egyházzal összehasonlítva ez a sajátos különbség akkor is létezik, ha a katolikus püspökök között is számosan emelkedtek alulról a legmagasabb püspöki méltóságokba, hiszen kinevezésükkel együtt egyházuk, egyházmegyéjük birtokaihoz is hozzájutottak. Mai szemmel nézve mindenképp megállapíthatjuk, hogy bár az egyházi elitbe jutás valamivel nyitottabbá vált a Horthy-korszakban, mint korábban, mégis csupán része volt az azóta is tartó átalakulásnak.

A Rubicon magazin e száma a szélesebb olvasóközönségre tekintettel mutatja be az egyházak helyzetét a két világháború között, így mélységekbe, felekezeti sajátosságokba csak korlátozottan vezethet be – mégis jó szolgálatot tett a téma felvállalásával és az általános kép megrajzolásával. A táblázatos adatok, illetve egy-egy jelentős személyiség – evangélikus részről Raffay Sándor püspök, a reformátusok közül pedig Baltazár Dezső püspök – bemutatása teszik élesebbé a kontúrokat. Aki azonban kézbe veszi az összeállítást, kedvet kaphat nemcsak a Horthy-korszak, hanem a korabeli egyházak alaposabb megismerésére is.

Dr. Korányi András