Keresztény szemmel

A hétvégén úgy alakult, hogy föl kellett keresnünk az ügyeletes fül-orr-gégészeti gyermekszakrendelést. Némi bizonytalankodás után elirányítottak a megfelelõ helyre, a budapesti Szent János Kórházba. A szombati rendeléssel nem is volt semmi gond, gyorsan, frappánsan lezajlott. Azonban másnapra is visszarendeltek, így vasárnap délelõtt – templom után – mentünk el.

Amikor megérkeztünk a már ismert helyre, döbbenetes látvány fogadott. Negyven-ötven kisgyermek várakozott szülõkkel, kísérõkkel egy kopár, hûtetlen helyiségben, a trópusi melegben. Volt, aki lázasan, volt, akinek egyszerûen csak fájt a beteg testrésze, míg mások – örök mozgásigényüktõl hajtva, ám a szülõk nem túl nagy örömére – játszani próbáltak a fejlesztõnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetõ eszközökkel. Ám nem volt kegyelem: mindenkinek két-, két és fél órás várakozásra kellett berendezkednie.

A fentiek tükrében természetesen írhatnék most az egészségügyi reformról, amelynek következményeképpen egyetlen orvos látja el a fõváros hétvégi gyermekfülészeti ügyeletét, az áldatlan állapotokról, a szülõk jogos elégedetlenségérõl és felháborodásról s még számtalan másról is. De nem errõl szeretnék szólni, hiszen mindezt már sokan sokféleképpen megírták a megfelelõ sajtóorgánumokban. Sokkal fontosabb téma is akad az ügy kapcsán, hiszen ott volt a doktor!

Egy megtermett fiatalember volt az ügyeletes, aki izzadó homlokkal, mosolyogva látta el a folyamatosan érkezõ újabb és újabb kis betegeket. Mindenkit udvariasan invitált a rendelõbe, és arra is kiterjedt a figyelme, hogy a gyors, ám hatékony vizsgálat közben néhány kedves szóval megnyugtassa a megszeppent gyermeket, az aggódó szülõt. Majd rövid tájékoztatás következett, amely egyben eligazítás is volt a további teendõkrõl, az alkalmazandó terápiáról, a gyógyulás várható kimenetelérõl, idejérõl. Világosan, érthetõen, tárgyilagosan és kedvesen. S mindezek után természetesen nem maradhatott el a gyermekorvosi rendelõk legfontosabb szertartása, a jutalommatrica-kiválasztás, amely az elõzetes ígéretek szerint szigorúan csak a jól viselkedõknek jár. (Itt bizonyára mindenki jól viselkedett, mert kijövet valamennyi kis páciens boldogan szorongatta a becses zsákmányt.) Gyors elköszönés, és már jöhetett is a következõ beteg, illetve a szinte végtelen ciklusban ismétlõdõ újabb gyógyító találkozás.

Sok szó esik mostanság az orvosok helyzetérõl, pályaelhagyókról, külföldre távozókról, paraszolvenciáról, magánorvosokról és sztrájkról, de legfõképpen a pénzrõl, amely – sokak szerint – az egyetlen meghatározó az egészségügyben. Nos, õk azok, aki nem értik, nem látják, hogy a munkát valóban az orvos, a gyógyítást azonban egy náluk, nálunk sokkal nagyobb erõ végzi.

Valójában fogalmam sincs róla, hogy orvosunk vallásos volt-e vagy ateista, keresztény vagy netán valamelyik másik világvallás követõje. De tény, hogy munkája, embersége becsületére válna bárkinek, lelkésznek, atyának, pópának, rabbinak és mindenki másnak, aki viselkedésével, munkájával (is) nyilvánvalóvá kívánja tenni a Teremtõ gondoskodó szeretetét.

Rendjén való, hogy gyógyulásunkért, gyermekeink egészségéért, ezért a derék orvosért is Urunknak tartozunk hálával, amit illõ nem elfelejtenünk. Egy köszönömmel azonban odafordulhatunk az emberhez is, aki talán összeszorított foggal, de kedvesen, talán magában szitkozódva az áldatlan állapotok miatt, de zokszó nélkül, talán fáradtan és kimerülten, de mosolyogva látja el a reá bízott szolgálatot, s hordozza az irdatlan felelõsséget és terhet.

Gyarmati Gábor