Keresztény szemmel

A hétvégén úgy alakult, hogy föl kellett keresnünk az ügyeletes fül-orr-gégészeti gyermekszakrendelést. Némi bizonytalankodás után elirányítottak a megfelelő helyre, a budapesti Szent János Kórházba. A szombati rendeléssel nem is volt semmi gond, gyorsan, frappánsan lezajlott. Azonban másnapra is visszarendeltek, így vasárnap délelőtt – templom után – mentünk el.

Amikor megérkeztünk a már ismert helyre, döbbenetes látvány fogadott. Negyven-ötven kisgyermek várakozott szülőkkel, kísérőkkel egy kopár, hűtetlen helyiségben, a trópusi melegben. Volt, aki lázasan, volt, akinek egyszerűen csak fájt a beteg testrésze, míg mások – örök mozgásigényüktől hajtva, ám a szülők nem túl nagy örömére – játszani próbáltak a fejlesztőnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető eszközökkel. Ám nem volt kegyelem: mindenkinek két-, két és fél órás várakozásra kellett berendezkednie.

A fentiek tükrében természetesen írhatnék most az egészségügyi reformról, amelynek következményeképpen egyetlen orvos látja el a főváros hétvégi gyermekfülészeti ügyeletét, az áldatlan állapotokról, a szülők jogos elégedetlenségéről és felháborodásról s még számtalan másról is. De nem erről szeretnék szólni, hiszen mindezt már sokan sokféleképpen megírták a megfelelő sajtóorgánumokban. Sokkal fontosabb téma is akad az ügy kapcsán, hiszen ott volt a doktor!

Egy megtermett fiatalember volt az ügyeletes, aki izzadó homlokkal, mosolyogva látta el a folyamatosan érkező újabb és újabb kis betegeket. Mindenkit udvariasan invitált a rendelőbe, és arra is kiterjedt a figyelme, hogy a gyors, ám hatékony vizsgálat közben néhány kedves szóval megnyugtassa a megszeppent gyermeket, az aggódó szülőt. Majd rövid tájékoztatás következett, amely egyben eligazítás is volt a további teendőkről, az alkalmazandó terápiáról, a gyógyulás várható kimeneteléről, idejéről. Világosan, érthetően, tárgyilagosan és kedvesen. S mindezek után természetesen nem maradhatott el a gyermekorvosi rendelők legfontosabb szertartása, a jutalommatrica-kiválasztás, amely az előzetes ígéretek szerint szigorúan csak a jól viselkedőknek jár. (Itt bizonyára mindenki jól viselkedett, mert kijövet valamennyi kis páciens boldogan szorongatta a becses zsákmányt.) Gyors elköszönés, és már jöhetett is a következő beteg, illetve a szinte végtelen ciklusban ismétlődő újabb gyógyító találkozás.

Sok szó esik mostanság az orvosok helyzetéről, pályaelhagyókról, külföldre távozókról, paraszolvenciáról, magánorvosokról és sztrájkról, de legfőképpen a pénzről, amely – sokak szerint – az egyetlen meghatározó az egészségügyben. Nos, ők azok, aki nem értik, nem látják, hogy a munkát valóban az orvos, a gyógyítást azonban egy náluk, nálunk sokkal nagyobb erő végzi.

Valójában fogalmam sincs róla, hogy orvosunk vallásos volt-e vagy ateista, keresztény vagy netán valamelyik másik világvallás követője. De tény, hogy munkája, embersége becsületére válna bárkinek, lelkésznek, atyának, pópának, rabbinak és mindenki másnak, aki viselkedésével, munkájával (is) nyilvánvalóvá kívánja tenni a Teremtő gondoskodó szeretetét.

Rendjén való, hogy gyógyulásunkért, gyermekeink egészségéért, ezért a derék orvosért is Urunknak tartozunk hálával, amit illő nem elfelejtenünk. Egy köszönömmel azonban odafordulhatunk az emberhez is, aki talán összeszorított foggal, de kedvesen, talán magában szitkozódva az áldatlan állapotok miatt, de zokszó nélkül, talán fáradtan és kimerülten, de mosolyogva látja el a reá bízott szolgálatot, s hordozza az irdatlan felelősséget és terhet.

Gyarmati Gábor