Napról napra

Ha megtérsz Istenedhez, az Úrhoz, akkor jóra fordítja sorsodat, könyörül rajtad. 5Móz 30,2–3 (Mt 12,41; Mt 25,14–30; Fil 3,7–11/12–14/; Zsolt 40) Gyakran el-eltűnődik az ember: miért is vagyok zsákutcában, miért is gyülekeznek viharfelhők családom életében, miért mostoha a sorsom? Talán elhanyagoltam a megtérést? Talán magam akartam sorsom irányítója lenni, s kizártam életemből a könyörülő Urat? Itt az idő Istennek ajtót nyitni, s kegyelméért, jóságáért hálát adni.

Kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen. Jn 16,24 (Zsolt 116,1; 1Kir 3,16–28; Mt 9,9–13) Egy ismert zenekar énekli: „Az Úr meg csak hallgat a kék égben.” Bennünk is megfogalmazódik ez a szomorúság, amíg meg nem halljuk Jézusnak az imádkozásra való bátorítását. Kérjetek és megkapjátok. Kérésre néma, könyörgésre béna tanítvány szomorkodhat csak így, hiszen a Mester bátorít, ígér, és megadja mindazt, ami szükséges.

Az Emberfia elküldi angyalait nagy harsonaszóval, és összegyűjtik az ő választottait a négy égtáj felől, az ég egyik sarkától a másik sarkáig. Mt 24,31 (1Krón 16,35; Ez 3,16–21; Mt 9,14–17) Nagy Gáspár egyik versében így vall: „Tudom, / nagy nyári délután lesz, / fülledt, meleg, esőutáni (…) / de mindenki – holt és eleven – / főszereplőként találkozik / a rendezővel…” Mi is hihetjük, vallhatjuk és várhatjuk vissza Jézust, kinek angyalai ma is őriznek bennünket, más angyalai pedig várják, hogy megfújhassák az utolsó ítélet harsonáit.

Nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük. Zsid 13,14 (1Móz 26,3; Mt 19,/4–7/8–12/13–15/; Mt 9,18–26) Az idősek mondogatják: „Bezzeg a mi időnkben tele volt a templom karzata…” A középkorúak is érzik, hogy nem olyan jó, nem egészen erkölcsös a fiatal nemzedék élete és gondolkodása. Azt hiszem, mindannyian átutazónak, idegennek érezzük itt a földön magunkat. Boldog az a nemzedék, amely Jézus tanítványaként várja az örök életet, Isten országát, és terjeszti a szeretet örömhírét.

Árváknak atyja, özvegyek védője az Isten, szent hajlékában. Isten hazahozza az elhagyottakat. Zsolt 68,6–7 (1Pt 2,9; Ef 5,15–20; Mt 9,27–34) Világunk jó néhány állóháborúja, a házasságok szétszakadása szaporítja az árvák, az egyedül maradók számát. Ki tudja vigasztalni a könnybe lábadt szemű kisgyereket, amikor nem érti, miért esett ki a fészekből, mint a pelyhes kismadár, amely nem tud visszarepülni? Apjának és anyjának meg nincs olyan keze, amellyel fölemelhetné. Isten védi az árvát, de a mi kezünkkel. Az Úr vigasztal, de a mi szavunkkal. Vegyük észre hát, milyen sok teendőnk van!

Emeljük föl szívünket és kezünket Istenhez, aki a mennyekben van. JerSir 3,41 (2Kor 1,3; Jn 19,9–16a; Mt 9,35–10,4) Hitetlenek, szenvedélybetegek, szívtelenek várnak ránk, hogy segítsünk nekik fölemelni szívüket a föld porából és szennyéből, mert sokan jutottak, jutottunk olyan mélységig, ahol és amikor ki lehet mondani: „…a szívem is elhagyott engem.” (Zsolt 40,13c) Példamutató szavakkal, a halálos szeretet bűnbocsátó tetteivel emeljük föl a földön heverő szíveket, és kulcsoljuk imádságra kezünket egymásért, ahogyan a Mester tanított rá!

Ha így határoz a Seregek Ura, ki hiúsíthatja meg? Ha kinyújtja kezét, ki fordíthatja vissza? Ézs 14,27 (Róm 8,28; Lk 12,42–48; Mt 10,5–15) Lutherrel együtt valljuk: „Istent félnünk és szeretnünk kell”, mert ítélhet, és ránk támadhat a bűnök miatt, elsöpörhet, ha akadályozzuk terveit. Aztán, ahogy sok nemzedék életében, lehajol és megszabadít, boldogít, és új életet ad az ő Fia által. Fáraók, királyok, miniszterek és egyházi vezetők sem tartóztathatják föl, „mert örökké tart szeretete”.

Smidéliuszné Drobina Erzsébet