Keresztény szemmel

Hallom, külön világnapja volna – augusztus 12-én – az ifjúságnak. De hát nem éppen azt tapasztalni, minden korábbinál áthatóbban, hogy a fiataloké a világ? Ők rendelkeznek minden előnnyel, amely ma az érvényesüléshez szükséges, a konzumgazdaság elsődleges célcsoportját ők alkotják, nekik készülnek a technika és a szórakoztatóipar termékei, a munkaerőpiacon pedig már jogi szabályozást igényel, hogy ne diszkriminálják az idősebbeket. A globalizáció igazi nyertesei ők a mobilitásukkal, rugalmasságukkal.

Persze, rutinszerűen szokás aggodalmaskodni értük, hogy milyen lesz a jövőjük, de valójában inkább a szülők, társadalmi intézmények, köztük az egyházak aggódhatnak amiatt, hogy fel tudják-e kelteni, el tudják-e érni, meg tudják-e tartani a fiatalok figyelmét, érdeklődését, elköteleződését, cselekvő részvételét.

E tekintetben végképp terméketlen a megszokott zsolozsma a fiatalok élvhajhász, szórakozni vágyó, templomkerülő, felületes életvezetéséről. Egyrészt lassan nyolcszáz éve, a reneszánsz kora óta minduntalan ezt hányták a mindenkori fiatalok szemére a mindenkori fiatalokból lett felnőttek. Másrészt ha ezt tesszük, a felelősséget úgy hárítjuk át, néhány generációs közhelyet hangoztatva, hogy megtakarítjuk az egyházi, keresztény szembenézést: vajon intézményesen és személy szerint miért nem vagyunk képesek elegendően hatékonyan és vonzóan közvetíteni a krisztusi üzenetet felnövekvő testvéreink számára?

Merthogy nem vagyunk azok, amint azt a mindennapi egyházi tapasztalat és szociológiai kutatások sora (alább az Ifjúság 2000, 2004 és a Magyar háztartáspanel vizsgálat adataira fogok hivatkozni) egyaránt mutatja. Ma a harminc év alatti korosztály egytizede tartja magát vallásosnak az egyházak tanításához kötődve – ráadásul ez az arány az elmúlt másfél évtizedben, tehát a teljesen szabad (időnként még külsőségekkel is ösztönzött…) egyházi működés korában semmit sem nőtt. Pedig a fiatalok nagy része vallásos nevelést kapott, többségük egyházi esküvőt tervez, illetve kötött (és ebből következően több ilyen szertartáson vett részt); több mint felük pedig a maga módján vallásos!

Vagyis általános szekularizáció ide, médiaagymosások oda, az igazi provokáció az egyház és a keresztény gyülekezetek (beleértve az ifjúsági köröket is!) számára az, hogy miképpen ne veszítsék el – még keményebben: ne taszítsák el – fiatalok százezreit, akikben pedig ott a nyitottság az igére, akik meg is jelennek a templomban, csak éppen nem kapnak annyit, hogy visszatérjenek.

Ne áltassuk magunkat azzal, hogy hát a fiatalok lázadnak, ezért nem követik szüleiket – hiszen az ő szüleik is hiányoznak a templompadokból, a gyülekezeti életből! Ráadásul a vizsgálatok éppen azt mutatják, hogy korunk fiataljai lényegesen jobban elfogadják szüleik értékvilágát, mint akár az ezredforduló előtt, vagyis nem velük ellenkezve távolodnak el az egyháztól.

Van persze tövis, a magot elhordó madár, sűrű bozót bőven a hitbéli megerősödés útjában – de biztosak vagyunk benne, hogy a magvetést jól végezzük?

És elsőként itt nem is az intézményt, az egyházat, a tisztségviselőket, a lelkészeket kérdezem, hanem magunkat, evangélikus gyülekezeti tagokat: figyelünk, kérdezünk, válaszolunk, cselekszünk, egyszóval élünk-e úgy, hogy abból egy utat, választ vagy eligazodást kereső fiatal számára érthető és megélhető legyen az evangélium, az örömhír? Képesek vagyunk-e összetéveszthetetlen keresztény élettel átadni a meghívót? „Legyetek lámpások” – a reklámneonok és tévéképernyők villogása között mennyi fényt adunk a mindennapi környezetben a mindennapi fiataloknak ahhoz, hogy ünnepnapi imádkozó társaink legyenek?

Olvasom az evangélikus hírlevelekben az országszerte szépszámú rendezvényre hívó értesítéseket, nézem a tudósításokat, bennük a hitet megtartó, sokat szenvedett, de mégis tartással együtt imádkozó asszonyokat, férfiakat – csak éppen fiatalokat alig fedezek fel körülöttük. Tudunk olyan programokat kitalálni, van bátorságunk olyanokat szervezni, amelyek karcosságukkal, szabadságukkal, lüktetésükkel odahívják a belső körön kívülieket is?

Az egyházi alkalmak tradíciója mindig kettős volt: tanítani és a krisztusi áldozat liturgiájával a megváltást hirdetni. A világról ma a fiatalok információs csatornák tömegén át szereznek ismereteket; az istentiszteletnek, a prédikációnak nemhogy az információközvetítő monopóliuma, de még az ilyen funkciója is jórészt szertefoszlott. Amellett, hogy erről sem kellene lemondani, azaz a világról való, értékelvű ismeretek tanítása az erre felkészült lelkészek dolga lehetne, az egyház maga a templomi alkalmakon túli tanítói működésével észrevétethetné magát a fiatalokkal.

Különösen az oktatási, kulturális, tudományos, történelmi teljesítményeire joggal büszke Magyarországi Evangélikus Egyház fórumai, az egyházi média, az internet, a rendezvények kínálhatnának aktuális, érvényes és megragadó tudást a mindig tudni vágyó ifjúságnak.

Ehhez bizonyára meg kell erősíteni az egyház tudásbázisát, szellemi, kulturális erejét – de van miből gazdálkodnunk, van mire építkeznünk! A most is lelkes, gazdag közösségi életet szervező ifjúsági lutheránus csoportok jó hírvivői lehetnek a tudásnak és az értékeknek egyaránt. Velük érdemes inkább egyházépítésre szövetkezni, mintsem a közéletben vagy az egyházi sajtóban odakötni az evangélikusság társadalmi szerepvállalását a magyar fiatalok körében leginkább elutasított, leginkább megvetett intézményekhez, a politikai pártokhoz, pillanatnyi taktikájukhoz…

A felemelt fejű, önmaga értékeinek talapzatán álló, azokat alázatos türelemmel, kemény hittel hirdető és megélő evangélikusság igazi választási lehetőség annak a néhány tízezer fiatalnak, akiket a lutheri liturgia rendje szerint tartottak keresztvíz alá. Azonban ehhez értenünk kell őket, és érthetőnek, érdekesnek kell lennünk számukra. Felelősségünk, hogy legyen útjuk Krisztushoz – de felelősségünk az egyház iránt, hogy legyenek útjaink hozzájuk. Mert nem- csak a gyülekezet jövője, hanem a jelene is velük fonódik össze.

Legyen hát ne csak egy nap, ne csak a világ, hanem az egyház is a fiataloké!

Fábri György