A hét témája

A középkorban mindenekelőtt azért tisztelték a szenteket, mert segítséget vártak tőlük. A sírjukhoz látogató betegek csodás gyógyulásban reménykedtek, amiért cserébe vállalták a zarándoklat akkoriban különösen nehéz anyagi és fizikai terheit, és gyakran adományokat, fogadalmi ajándékokat is vittek a szentnek.

Az egyház a 12. század végétől kezdve, az eretnekmozgalmakra adott reakcióként, mindinkább hangsúlyozni igyekezett a szentek életének példaadó jellegét: ne csak vagy ne elsősorban csodákat várjanak tőlük, hanem igyekezzenek utánozni példásnak tartott életüket. A 13. század szentjeinek legendái is ezt az új egyházi felfogást tükrözték, amikor a szenteket korábbi szentek utánzóiként mutatták be. Amikor például Assisi Szent Ferenc odaadja „jól szabott ruháját” egy „félig meztelen katonának”, életrajzírója, Celanói Tamás rögvest Szent Mártonhoz hasonlítja. Szent Erzsébetet egyik életrajza – a leprások lábának megmosása kapcsán – „második Magdolnának” nevezi. Szent Margit legrégebbi legendájában azt olvassuk, hogy gyakran gondolkodott Szent Istvánról, Szent Lászlóról és Szent Erzsébetről, és azért imádkozott, hogy „méltóvá lehessen Isten ajándékára: elődei nyomdokaiba léphessen, és érdemeikben követhesse őket”.

Az ilyen példák jelentős részéről elmondható: nem lehet tudni, hogy a legenda főszereplője valóban utánozni igyekezett-e egy korábbi szentet, vagy csak a legendaíró buzgóságáról van szó, aki művének minden mozzanatával az olvasók épülését akarta szolgálni. Az Erzsébet rokonságába tartozó, szent életre törekvő hercegnők esetében azonban az utánzás igénye valódinak tűnik, mégpedig éppen a rokonsági kötelék miatt.

A szentségben egyebek mellett a kiválasztottság jelét látták, amely nemcsak a szentre magára, hanem egész családjára vonatkozott, különösen akkor, ha a családban több szent is volt: az újabb családi szentek megerősítették a család kiválasztottságának hitét. Margit nem véletlenül beszél a fenti idézetben „Isten ajándékáról”, amelyhez elődei mintájára neki is méltónak kell lennie. Erzsébet szentségét több, vele szoros rokonságban álló királyi és főúri család tagjai értelmezhették egy efféle családi karizma jeleként, ami e családok nőtagjait – akiket a férfiakkal szemben kevésbé foglaltak le a vallási eszményekkel nehezen összeegyeztethető világi kötelezettségek – példájának utánzására ösztönözhette.

Annyi mindenesetre biztos, hogy a 13. század második felében meglepően sok szent életű hercegnővel találkozunk a közép-európai régióban, akik egytől egyig szoros rokonságban álltak Erzsébettel. Testvérének, IV. Béla királynak a lányai: Szent Margit és Szent Kinga; anyai nagynénje, az őt tizenkét évvel túlélő Sziléziai Szent Hedvig; unokatestvérei, Csehországi Szent Ágnes és Sziléziai Boldog Anna; testvérének, Kálmán hercegnek a felesége, Boldog Szalómé; végül saját lánya, Altenbergi Boldog Gertrúd.

De ha ezek a hercegnők utánozni igyekeztek is Erzsébetet, korántsem jutottak olyan messze, mint ő. Erzsébet példájának különlegessége ugyanis nem pusztán a világi javaktól való elfordulásban és vagyonának karitatív célokra való fordításában állt, hanem egyszersmind a munkához való újszerű (vagy mindenesetre kivételes) viszonyban is. A középkori ember – legalábbis az, aki nem kényszerült rá, hogy belőle éljen – a lehető legnagyobb mértékben megvetette a kétkezi munkát. Még az írás is kétkezi munkának számított: a nagy írók, teológusok diktálták műveiket. Egyik szolgálójának visszaemlékezése szerint amikor az apjától érkező követ meglátta a rokkánál ülő Erzsébetet, megdöbbenésében gyorsan keresztet vetett, és ezt mondta: „Soha nem láttak még királylányt gyapjút fonni!” Ráadásul Erzsébet nem egyszerűen a keze munkájából élt – amire a kor másik nagy szentje, Szent Ferenc is buzdította követőit –, hanem a rangját meghatározó társadalmi normákkal szembemenve maga ápolta a betegeket, és dolgozott a szegényekért.

Az alázatnak ebben a radikális felfogásában talán Margit jutott a legmeszszebbre a szent életű 13. századi hercegnők közül, de ő is legfeljebb a hozzá hasonló társadalmi állású apácatársait ápolta. Az Erzsébet nyomdokaiba lépő hercegkisasszonyok elsősorban kórházak és apácakolostorok alapításában, illetve a szegényeknek nyújtott adományok formájában követték szent rokonuk példáját. Ágnes Prágában a szintén általa alapított klarissza zárda mellett, Anna Boroszlóban, Gertrúd pedig az altenbergi premontrei kolostor közelében hozott létre ispotályt; Szalómé és Kinga Szkálában, illetve Ószandecben alapított kolostort a ferences másodrend számára, amelynek férjük halála után mindketten a tagjai lettek.

Gecser Ottó