A hét témája

Árpád-házi Erzsébet tisztelete gyorsan terjedt szülőhazájában, Magyarországon már 1235-öt követően, amikor – négy évvel halála után! – az egyház szentjeinek sorába iktatták. Az elismerés azonban nem a magas állású királylánynak vagy hercegnőnek szólt elsősorban, sokkal inkább a néphez közel álló, Krisztus-követő szeretetét személyválogatás nélkül gyakorló, vallásos és mai értelemben is vett „nővérnek”.

A róla emlékező imádság már a középkorban így szólalt meg Esztergomban: „A mi Erzsébetünk pedig…”, s ez nem volt túlzás. Nyomába eredtek királyi és hercegi rokonai és csodálói éppúgy, mint a széles körű evangéliumi ébredés közösségei szerte Európában és idehaza. Erzsébet olyan példája lett a keresztény, Krisztus-követő hitéletnek, amely a ferenceseken és más közösségeken keresztül kihatott a reformációra, sőt azon is túl.

Bár németföld úgy ismeri, mint Türingiai Erzsébetet, aki életét kicsi gyermekkorától az eisenachi udvarban, majd a marburgi ispotályban töltötte, Európa többi része mégis Magyarországi Erzsébetként emlegeti. Bár valószínűleg tudott magyarul, és fenntartotta a kapcsolatot egykori hazájával, lehetetlen tisztázni, hogy milyen erősen kötődött hozzá; az azonban vitathatatlan, hogy emlékezete egészen a legutóbbi időkig szorosan összefonódott a magyarság sorsával.

Jellemzőek azok a 18. századi ábrázolások, amelyeken Mária Terézia – félreérthetetlenül az Erzsébetet ábrázoló képek testtartásában – adakozik a szegényeknek: nyilvánvalóan ezzel a hasonlósággal akart szimpátiát és csodálatot ébreszteni országa alattvalóiban. A hazai válaszra csupán néhány évtizedet kellett várni, amikor is a reformkor öntudatra ébredésében Erzsébet jelentős szerephez jutott. Amikor ugyanis az idealizált középkori Magyar Királyságot megidézték a „haza és haladás” valódi reformprogramjának megerősítésére, szinte magától értetődő volt az egész Európában jól ismert szent királylány népszerűsítése is – immár a széles közéleti s nem csupán az egyházi-vallásos körökben is. A tisztelgő életrajzok mellett a korabeli „bulvársajtó”, a Honderű és a Hölgyfutár is cikkezett róla.

A szabadságharc bukását követő „csend és hó és halál” az ő emlékét is elnyelte – csak az 1850-es évek végén kerülhetett újra terítékre: Sissi császárné első magyarországi látogatása alkalmával a névazonosság leple alatt, zajos szimpátiatüntetésként hazánk bécsi pártfogója mellett. A két Erzsébet közéleti összekapcsolása világos üzenet volt az udvarnak, s amikor egy merénylő Genfben meggyilkolta a magyarok királynéját, a megemlékezést november 19-én, Szent Erzsébet napján tartották róla szerte az ország iskoláiban…

A nemzet sorsával a trianoni békediktátum után fonódott össze újra az Erzsébet-megemlékezés. Amikor a két világháború közötti korszak nemzedékére nem kisebb feladat várt, mint hogy egyszerre kellett újjászerveznie és működőképessé tennie a felszabdalt országot, és világos közösségi tudatot formálnia a több részre szakított magyarság számára, az Árpád-ház kiemelkedő személyiségei magától értetődően váltak újra példaképekké. Ugyanakkor a gazdasági világválság a szociális felelősség tekintetében is felértékelte életpéldáját, melynek követésére, a rászorulók és elesettek támogatására számos esetben idézték őt – tanulmányoktól mozgósító plakátokig egyaránt.

Erzsébet élete a baloldali diktatúra idején ismét eltűnt a közéletből. Jellemző, hogy a szocialista Új magyar lexikon néhány sorban csupán a legszükségesebb adatokat közli, majd – miután Liszt Ferenc zeneművét az igényesebb olvasó azért mégis ismerheti – röviden így méltatja őt: „alakja több művészt foglalkoztatott”. Csupán a rendszer bomlása és bukása idejétől születnek róla újra jelentős írások, amelyek egyre mélyebben tárják fel, hogy emlékezete milyen széles körben és tartalommal járta át nyolc évszázad alatt nemcsak a magyarság, hanem egész Európa életét.

Az új évezred küszöbén személye, mély Krisztus-hite, sokakról gondoskodó szeretete talán egyre többeknek lesz nem csupán elgondolkodtató példa, de a megvalósításra is vonzó felhívás. Hiszen nincs nagyobb dicsőség, mint Krisztus példáját követve akár egy ország uralkodójaként, akár a magunk hasznának a rovására is gyakorolni a gondoskodást és a szeretetet, s nincs nagyobb és becsületesebb program, mint azért fáradozni, hogy – testben és lélekben egyaránt – „boldoggá tegyük az embereket”.

Korányi András