A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN az UTOLSÓ ELŐTTIT MEGELŐZŐ VASÁRNAP – 1Thessz 4,13–18

Az egyházi esztendő utolsó három vasárnapjának elnevezése: ítélet, reménység és örök élet vasárnapja. Van jogosultsága ennek a megkülönböztetésnek, bár a három téma átfedi egymást. Egyikről sem lehet a másik kettőtől elvonatkoztatva szólni. Olyannyira nem, hogy a mai vasárnap – ítélet vasárnapja – epistolájából hiányzik az ítéletre való közvetlen utalás.

Pál apostol igéje a megjelenése napjáig elhunyt híveket feltámasztó és az élőket velük együtt maga köré gyűjtő Krisztusra mutat. A vasárnap evangéliuma (Mt 24,15–28) azonban nem hagy kétséget afelől, hogy ítélet fogja sújtani az egész földet, mielőtt az Emberfia az ég felhőiben megjelenik, hogy a világ minden tájáról összegyűjtse övéit. Számukra ez a megmenekülést fogja jelenteni az addig soha nem látott szorongattatásból.

Az evangéliumi ige kontextusába állítva Pál apostol mondanivalója sem érthető másképp. Az Úr dicsőséges második eljövetelének időpontja éppen azért nem számítható ki semmiféle számmisztika segítségével, mert bekövetkezésének nem számtani feltételei vannak. Egyedül attól függ, hogy a világon egyre inkább elhatalmasodó bűn törvényszerű következményei mikorra érnek ítéletté, más szóval mikorra idéznek elő olyan körülményeket, amelyek közt Krisztus tanítványai és követői már valóban erejükön felüli kísértéseknek és megpróbáltatásoknak lennének alávetve.

Amikor Isten úgy látja, hogy valóban eljött a pillanat, amikor a földön már nem lehet keresztényként élni, akkor küldi el Krisztust, hogy övéit összegyűjtse és kimentse a föld végső pusztulását előidéző események szorongatásából. Pál szerint ez nemcsak az akkor élő hívők kiváltsága lesz, hanem a korábban elhunytak is részesülnek ebben a szabadításban. Ezért a Krisztushoz hűséges hívők úgy tekinthetnek az ítélet napja elé, mint a bűn szorongatásából való végső és teljes szabadulás örömteli napja elé. És akik e nap bekövetkezte előtt fejezik be földi életüket, azok sem szenvednek semmi hátrányt, ők is részesei lesznek az ekkor beteljesedő megváltásnak.

Akár megérjük azt a napot, akár előtte ér véget életünk, ennek a napnak a reménysége mindenképpen a miénk lehet. Ez Pál szerint nem attól függ, hogy meddig élünk, hanem attól, hogy amíg élünk, hitben élünk-e. Egész pontosan attól, hogy hisszük-e, hogy „Jézus meghalt és feltámadt” (14. vers).

Érthető, ha ezt hallva kételkedni kezdünk: biztos, hogy ez elég? Ha úgy értjük Pál apostol igéjét – mint ahogy sokan félreértik –, hogy az csupán Jézus halálának és feltámadásának történeti eseményként való elhivését követeli, akkor az ilyen „hit” valóban nem elegendő. Ez valóban csak idézőjelben nevezhető hitnek. Pál nem erre gondol, amikor kijelenti: „Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt.”

Ez a hit sokkal több a nagypénteken és húsvétkor történtek elhivésénél. Luther helyesen magyarázza Pálnak ezeket a szavait, amikor azt mondja, hogy az apostol itt azokról beszél, akik „Krisztussal együtt haltak meg”, és „vele együtt az ő halálába plántáltattak”. Ezek pedig nem mások, mint akik „lélekben a bűnnek, testben a világnak és saját maguknak is meghalnak”. Luther szerint ez a keresztény ember mindennapi életprogramja. És ez nem teljesíthetetlen!

Nem volt teljesíthetetlen Pál apostol korában, a keresztényüldöző, pogány Római Birodalomban, nem volt teljesíthetetlen Luther korában, amikor az igaz keresztényeket eretnekként üldözték, és még ma sem teljesíthetetlen! Mert ha az lenne, akkor Jézus már visszajött volna: hiszen ő hűséges, állja a szavát, és nem engedi övéit erejükön felül kísérteni.

Ezért amíg itt kell élnünk a világban, biztosak lehetünk benne: nem erőnket meghaladó elvárás, hogy valóban keresztényként éljünk. Nincs mentségünk, ha kibúvót keresünk!

Ha viszont komolyan vesszük az apostol szavát, és naponta arra törekszünk, hogy azok közé tartozzunk, akik „lélekben a bűnnek, testben a világnak és saját maguknak is meghalnak”, akkor – miként Luther mondja – „hitünkben bizonyosak lehetünk afelől, hogy életre jutunk, amiképpen Krisztus is feltámadott a halálból és él. Mert (…) Krisztus az ő halálával megfojtotta a mi halálunkat és bűnünket. Ezért a feltámadásban és az életben is vele leszünk. Se bűn, se halál nem árthat tehát többé, mint ahogy neki sem. Nyomorult testünk bátortalanságára – mert testünk még fél a haláltól – ez a mi vigasztalásunk.”

Imádkozzunk! Mindenható örök Isten, aki kezedben tartod életünket, és halálunk óráját egyedül ismered! Emlékeztess a számadás közeledtére, és add, hogy győzelemmel harcoljuk meg a hit harcát, míg végül elnyerjük az élet koronáját az Úr Jézus Krisztus által, aki veled és a Szentlélekkel Isten, él és uralkodik mindörökkön-örökké. Ámen.

Véghelyi Antal