Ige+hirdető

Aki titeket hallgat…

Igehirdetésről igehirdetőknek és -hallgatóknak szóló sorozatunk sokféle, információt kínáló, ismeretterjesztő cikke után személyes vallomások következnek. Mielőtt azonban erre sor kerülne, nem hagyhatunk figyelmen kívül egy olyan kérdést, amely kimondatlanul állandóan jelen van mindazok gondolkodásában, akik tudatosan élik meg a prédikációt. A kérdés így hangzik: mennyire lehet szubjektív a prédikáció, vagy mennyire kell objektívnek maradnia? Azaz kezdődhet-e mondat a szószéken azzal: „Én úgy gondolom…”, „Nekem az a véleményem…”, „Énszerintem…” Ne keressen és ne várjon az olvasó kategorikus választ. Kutassuk az igehirdetés lényegéből fakadó igazi megoldást!

Természetesen vannak szélsőségek: olyan álláspontok, amelyek egyértelmű igent vagy nemet fogalmaznak meg. Egy igehirdetés legyen személyes, hiszen anélkül hiteltelen. Isten nem prédikálógépeket alkalmazott, hanem érző tanúkat küldött, hogy szóljanak. Egy igehirdetés legyen objektív, hiszen a prédikáció nem magánvállalkozás, az igehirdető nem önmagát hirdeti, hanem a rábízott isteni szót, ezért lépjen a háttérbe, takarja el magát (pontosan ez a liturgikus öltözék egyik funkciója), és maradjon tolmács, szócső, közvetítő, szinte személytelenül objektíven.

Meg tudjuk-e találni a középutat, mi több, a „keskeny utat”, amelyen járni kell? Fontos ez az igehirdető számára minden egyes megszólaláskor, de a gyülekezet tagjainak is, hiszen nem mindegy, milyen elvárásokkal ülnek be a szószék alá, s fogadják a nekik szóló mondatokat.

Voltak az igehirdetés-történet folyamán olyan irányzatok, amelyek váltig állították: az igehirdető csupán eszköz. Amikor felmegy a szószékre, valójában már nem is ő áll ott, hanem Isten eszköze, aki abban a kivételes helyzetben van, hogy bírja az isteni ígéretet: „Aki titeket hallgat, engem hallgat…” (Lk 10,6) Ez azonban olyan küldetés és felelősség, amellyel nem lehet visszaélni. Aki arra használja fel ezt a különleges pozíciót, hogy a „magáét mondja”, az alapjában véti el a feladatát. Olyan hatásköri túllépésre „vetemedik”, amely megengedhetetlen, hiszen Isten nevében, hatalma mögé bújva mond olyat, amit nem a megbízójától kapott. Hogy jön ahhoz a véges életű, bűnt elkerülni nem tudó ember, hogy Isten és a gyülekezet közé álljon? A mandátum nem erre szól.

Voltak az egyház történelme során olyan irányzatok is, amelyeknek a képviselői azt mondták: nem teheti meg az ember, hogy kivonja magát az igehirdetésből, hiszen Isten éppen azt vállalta, hogy emberek ajkán szólal meg, személyek hangján hirdetteti igéjét. A prédikátor nem lehet rideg, személytelen, távolságtartó, objektív, hiszen Isten éppen a személyiségét használja fel az evangélium sajátos ízű meghirdetésére. A személyes hangvétel, sőt a személyes tanúságtétel elengedhetetlen. Ezért az az igazi prédikáció, ahol csupa-csupa személyes mondat hangzik. Sőt az igehirdető odáig is elmehet, hogy azt mutatja meg, az ő életében miként cselekszik ma is az Úristen. A Szentlélek így használja fel az igehirdető személyiségét.

Természetesen mind a két vélekedés a végletek veszélyét hordja magában. Ezért tisztázandó a feladat, a küldetés és az elvárás egyaránt.

Az igehirdető alázata, tudatos pozíciómeghatározása éppen olyan fontos, mint a gyülekezet Istenre figyelő magatartása. Az igehirdető csak akkor marad meg a keskeny úton, ha tudja, hogy nem több, de nem is kevesebb, mint Isten szolgája. Alárendeli magát, egész lényét a feladatnak. Isten felé térd- és főhajtással fordul, s leveti a saruját, amikor szolgálatba lép.

Ugyanakkor tudja méltóságát, hogy a legnagyobb kincs hordozója, gondozója, továbbadója: Isten teremtő, megmentő, életbe vezető igéjét juttatja el a címzetteknek. A gyülekezetnek pedig nem a lelkész rétori bravúrjaira (vagy gyengeségeire) kell figyelnie, nem is aktuális testi-lelki állapotára, hanem arra, hogy mi módon tudja átvenni a szolga kezéből az Úr ajándékát. Ez nem a lelkész iránti igénytelenséget jelenti. Éppen ellenkezőleg. De felold abból a görcsből, hogy a cserépedény hibái lekössék a gondolatainkat, és eltereljék a figyelmet a lényegről, a cserépedényben található tartalomról.

A lelkész nem önmagáról szól, nem saját mondanivalóját hirdeti, hanem Isten igéjét, de személyét az Úristen fel tudja használni arra, hogy létrejöjjön a csoda: az ige testté, hanggá lesz. Az „én” nem tűnik el, csak átalakul. Átalakulva azután hatféle formában szólal meg ez az én – de erről majd a jövő héten essék szó.

Hafenscher Károly (ifj.)