Evangélikusok

2008. február 2-án délelőtt a búcsúztatására igyekezve már a villamoson, néhány megállóval a kelenföldi evangélikus templom előtt érezhető a csend és a nyugalom. A megállótól a templom felé lépegettem, amikor egy idősebb asszony szólított meg, és megkérdezte, jó irányban halad-e a Bocskai úti templomhoz. Egy fejbólintással feleltem, jelezve az igent. „Ha szintén a temetésre tetszik jönni – folytatta –, akkor el kell mondanom néhány mondatot, amíg odaérünk. Nagyon szerettem hallgatni Takács tisztelendő úr prédikációit és beszédeit. Szerettem volna odaérni karácsony másnapján is a pesthidegkúti templomba, de sajnos nem tudtam elmenni. Pedig, tudja, nálunk kezdte a prédikálást majdnem hatvan éve, és én azóta is folyamatosan követtem a szolgálatát… Emberileg is jó volt a közelében lenni…”

Elgondolkodtató mondatok ezek arról a szeretetről és ragaszkodásról, amely összeköti az igehirdető lelkészt a hallgatóival egészen a végső földi óráig. De megszólalnak később is az üzenetek és a tanítások, és erőt adnak akkor is, amikor fizikailag már nincsen velünk az, aki mindezeket elmondta, vallotta és sugározta. Különösen is fontos tudni ezt akkor, amikor olyan lelkésztárstól köszönünk el, aki nem átlagos és nem szokványos küzdelemmel kereste az üzenet lényegét és igazságát, hanem nagyon is különleges vággyal és erővel. Olyan embereket is meg tudott szólítani, akiket sokan csak szeretnénk elérni… Az is fontos volt számára, hogy úgy szólaljon meg, hogy felébressze az érdeklődést, és töprengésre, kérdezésre és kemény küzdelemre indítson a törvény és evangélium igazságának megtalálásáért vívott harcban.

A megtelt kelenföldi templom tanúskodott szolgálatáról. A családtagok mögött ősz hajú értelmiségiek, kedves és közvetlen, kemény munkásemberek, több mint egy tucat lelkésztárs, tanárok, művészek, tudósok, fiatalok és idősek különleges gyülekezete. Sokan és személyesen adtak hálát itt Istennek az elhangzott szavakért és a megtapasztalt törődésért egyaránt.

Takács József valójában nem volt „főállású” gyülekezeti lelkész, bár szolgálata kezdetén segédlelkészként négy év leforgása alatt hétszer is áthelyezték, nem könnyű parókusok mellé. Többek között Szentesen, Kőbányán, Józsefvárosban, a Deák téren és Zuglóban szolgált. A leghosszabb szolgálati időt a budahegyvidéki gyülekezetben töltötte, az utolsó évtized pedig a pesthidegkúti testvérek szeretetének vonzásában teljesedett ki. Erről tanúskodott a temetésen Fodor Viktor lelkész Jn 15,12–17 alapján tartott igehirdetése, és ezt a baráti, testvéri szeretetet érezhettük Békés Tamás pesthidegkúti felügyelő kézfogásában is, amikor beléptünk a kelenföldi templomba. Kifejezte ez a mozdulat azt a kölcsönös odafordulást és szeretetet, amelyet kemény évek után átélhetett a pesthidegkúti gyülekezet közösségében. Azt hiszem, ez adott erőt arra Takács Józsefnek, hogy 2007. karácsony másnapján betegen és megfáradtan részt vegyen az istentiszteleten és az úrvacsorai közösségben. Ez volt az utolsó templomlátogatása. Igehirdetésre készült, de már nem volt ereje prédikálni. A szolgatárs, Gyekiczky János kisegítette őt, és így történt, hogy ezen az utolsó alkalmon is megszólalt az ige, és pontosan, rendben, tartalmasan ünnepelhette Jézus érkezését a gyülekezet.

Ragadjuk meg emlékezésünkben a temetésen elhangzott alapigét: „Az az én parancsolatom, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket.” (Jn 15,12)

Szabó Lajos