evél&levél

Már több mint egy hete véget ért az ökumenikus imahét sorozata, Arnóton azonban még mindig az imaheti alkalmakról beszélnek az emberek. Nem mintha ismeretlen lett volna számukra Isten jelenlétének ökumenikus közösségben való megélése: az arnóti evangélikusok, reformátusok, római és görög katolikusok már tradicionálisan készülnek az év eleji közös alkalmakra.

Az idei imahéten azonban szokatlanul sokféleképpen volt lehetőségünk Istennel és egymással találkozni: nem pusztán lelkészek, prédikátorok, hanem fogyatékkal élők, nép-, komoly- és könnyűzenészek, előadó- és képzőművészek, államigazgatási vezetők és diákok is részeseivé váltak alkalmi testvéri közösségünknek és ünneplésünknek.

A magyar kultúra napját is színesen ökumenikus körben, községünk és megyénk egyházi és „civil” meghívottjaival közösen ünnepeltük hálaadó istentisztelet keretében. Az istentiszteleten Buday Barnabás evangélikus, Szilágyi Zoltán református lelkész, Vatamány Albert görög katolikus és Sipos Zoltán római katolikus esperes végezte a liturgiai szolgálatot, az igét (betegsége ellenére) Nagy Krisztián, az egri főszékesegyház káplánja hirdette. Dr. Kovács Jánosnak, Borsod-Abaúj-Zemplén megye főjegyzőjének közösséget üdvözlő szavai után hallhattunk Rákóczi korabeli szónoklatot, meghallgathattuk gyülekezetünk egyik aktív tagjának, Horváth Judit színművésznek az előadásában a Himnuszt, Erdő Zoltán tárogatóművész pedig ökumenikus énekeinkből mutatott be néhányat. Barcsák Pálné, gyülekezetünk felügyelője és Kolenkó Gábor polgármester ezen az istentiszteleten leplezte le Pfenning László kézművesmester munkáit: a templomunkban elhelyezett, gyülekezeti adományokból készíttetett községi címert és a Luther-rózsát mint közösségünk két meghatározó jelképét.

Szüksége van-e az embernek jelképekre, szimbólumokra? Többen elgondolkodtunk ezen a kérdésen, sőt a felpezsdült közösségi életet jellemzi, hogy volt, aki internetes fórumon próbálta ehhez kapcsolódó kérdéseit megvitatni a helybéli polgárokkal.

Az arnóti ünnepen (és főleg az azóta eltelt időben) egyértelmű választ kaptak a kételkedők is: nem csupán jó és szívet melengető érzés egységünk és közösségünk szimbólumait magunknál tudni, sőt nem is arról van szó, hogy a tradíciókhoz való ragaszkodásunkat szerettük volna formába önteni, de még arról sem, hogy ősi, nagy múltunkat (az arnóti ágostai hitvallású egyház temploma 1779-ben épült, a gyülekezet első írásos emlékei az 1560-as évekre tehetők) sírnánk vissza. A lényeg ennél jóval egyszerűbb: a megőrzés ez esetben a megújulás alapjává lett.

Új erőre kaptak énekek, gondolatok, imádságok, kapcsolatok, generációk – sőt reményünk szerint az egész közösség – abból merítve, hogy a minden este tele (!) padsorokban ülőkben tudatossá vált, ki és mi az, aki és ami összeköt bennünket.

Nem szirupos meghatódottsággal gondolunk vissza a hétre (habár ez is érthető lenne), hiszen az amilyen gyorsan rátör az emberre, annyira gyorsan magára is hagyja. Az előkészületekben és az utómunkálatokban is megtapasztalt imádságra és szolgálatra készség az, ami dolgozik bennünk. De talán még inkább igaz az, ha azt mondjuk: a Szentlélek megújító ereje. Ritka ajándék ez. Hálásak vagyunk érte.

Buday-Malik Adrienn és Buday Barnabás