A hét témája

Kirgiz lutheránusok? No, nem egészen. Viszont – hála az internetes kutakodás, illetőleg kapcsolatfelvétel lehetőségének – már Közép-Ázsiába tett látogatásunk előtt tudtuk, hogy egyhetes ott-tartózkodásunk utolsó huszonnégy órájában a Kirgizisztáni Evangélikus-Lutheránus Egyház lelkészi vezetőjének vendégszeretetét élvezhetjük majd. Az azonban bennünket is meglepett, hogy errefelé kétszeresen is kisebbségi entitásnak számító vallásfelekezetünk két fővel is képviselteti magát a Nemzetközi Testvéri Börtöntársaság konferenciáján az Iszik-köl partján, s maga az egyház vezetője is heti rendszerességgel tart istentiszteletet egy biskeki börtönben. Aztán amikor végre „élőben” is megismerkedhettünk a kirgizisztáni evangélikusok püspökével, olyan nagyon már nem csodálkoztunk…

Alfred Eichholzról találkozásunk első pillanatában sok minden lerítt, kivéve egyházi méltósága. Magával ragadó, energikus személyisége nem csak külsőségekben nélkülöz minden „vasárnapi paposságot”. Az a humorral fűszerezett természetes közvetlenség, amellyel a másnap délelőtti istentisztelet előtt, alatt és után gyülekezetének tagjai felé fordult, semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy e tulajdonképpen létében veszélyeztetett közösséget missziós feladatokra is mozgósítani tudja.

Roszík Gábor levélben már előzetesen felajánlotta, hogy ezen az istentiszteleten maga is szívesen vállal vendégszolgálatot, az azonban nyitott kérdés maradt, hogy milyen nyelven hirdesse az igét. Végül is oroszul prédikált, de az olvasó talán már sejti, hogy evangélikus testvéreink kirgizisztáni egyházát német ajkú – helyesebben: német gyökerű – gyülekezetek alkotják.

A vasárnapi istentiszteletre szépen megtelt kicsiny templomukban feledhetetlen élményt nyújtott a gyülekezet ifjúsági kórusának szolgálata. Németországból érkezett lelkész vezette az istentiszteletet, szintén oroszul, hiszen a jelen lévő gyülekezeti tagok közül már csak kevesen beszélik őseik nyelvét…

Az istentisztelet végén Roszík Gábor átadta a magyarországi evangélikusok köszöntését, illetve a Magyarországi Evangélikus Egyház külkapcsolatokért felelős püspökének levelét, amelyben dr. Fabiny Tamás üdvözölte a két egyház közötti kapcsolatfelvételt, kérve annak megtartását, építését és az egymásért való imádkozás szolgálatát.

Szám szerint egyébként jelenleg tizenhat egyházközség tartozik a biskeki püspökséghez, amely szervezetileg ugyanakkor a – szentpétervári székhelyű – Oroszországi, Ukrajnai, Kazahsztáni és Közép-ázsiai Evangélikus-Lutheránus Egyház (ELKRAS) része. (Az ELKRAS-nak összesen csaknem kétszáz, jórészt szintén német eredetű gyülekezete van a több mint négymillió négyzetkilométerre terjedő egyházkerületben.)

Az valamelyest ismert, hogy Nagy Katalin cárnő hívó szavára a 18. század végén jelentős számban özönlöttek – főként szász – földművesek Oroszországba (létszámukat a 19. század végén újabb telepeshullám gyarapította). Hogyan kerültek a német protestánsok kirgiz földre? Nos, nem igazán önszántukból. A tehetségük és szorgalmuk révén viszonylagos jólétnek és függetlenségnek örvendő Volga Menti Német Autonóm Területről a II. világháború kitörése után Sztálinék internáltak sietve mintegy másfél millió (!) embert – többek között a mai Kirgizisztánba.

Figyelemre méltó, hogy a kommunista diktatúra összeomlásáig lényegében titokban működő közösségek hitélete milyen megtartóerőnek bizonyult. Amikor a nyolcvanas években szabadabbá lett a vallásgyakorlás, Kirgizisztánban az evangélikus egyház nyolcvan gyülekezetet jegyezhetett, mintegy húszezer aktív taggal. Csakhogy a gorbacsovi nyitás a kivándorlásnak, a „visszatelepülési hullámnak” is nyitánya lett. A kirgizisztáni németek nyolcvan-kilencven százaléka „eltűnt”, s velük együtt a megszűnés fenyegette a legtöbb evangélikus gyülekezetet is.

1988-ban Alfred Eichholz is áttelepült Németországba, mígnem honvágya és a Kurhessen-waldecki Evangélikus Egyházkerület bátorítása 1999-ben vissza nem hozta szülőföldjére, ha úgy tetszik „missziós szolgálatra”. Ugyanis a megmaradt tizenhat gyülekezet létszáma ma már együttesen sem nagyon haladja meg az ezerötszázat, és valójában a híveknek kevesebb mint húsz százaléka német, a többi – származását tekintve – orosz. (Kirgizek nem nagyon akadnak a kirgizisztáni német gyülekezetekben, a nomád-félnomád népesség pásztorolásának viszont az egyesült államokbeli Missouri Synod Lutheránus Egyház missziósai veselkedtek neki a közelmúltban.)

Egyházában a püspökké 2005-ben választott Alfred Eichholz az egyetlen olyan lelkész, aki teológiát végzett. Rajta és feleségén kívül a gyülekezeteket hat – bibliaiskolát végzett – pásztor és három misszionárius gondozza. Olykor hoszszabb-rövidebb időre Németországból is érkeznek hozzájuk missziós szolgálatra lelkipásztorok, hiszen annak azért híre ment, hogy Alfred Eichholz mellett nem lehet unatkozni.

A főváros közelében van egy néhány fős szeretetotthonuk, és a püspök nekünk is megmutatta gyülekezetük harmincnál több vendég kényelmes elszállásolására alkalmas, kétszintes komplexumát, amelynek udvarán még egy úszómedence is növeli e peremkerületi helyszín vonzerejét a nyaranta itt üdültetett kétszáz-kétszázötven gyermek és fiatal számára.

„Szüntelenül próbálunk építkezni, de legfontosabbnak a gyermek- és ifjúsági munkát tekintjük! – mondta az amúgy gyermektelen püspök. – Ha a fiatalokról lemondunk, egyházunk jövőjéről mondunk le” – tette hozzá, és nem volt nehéz belátni, hogy ez az általános érvényű igazság a Kirgizisztáni Evangélikus-Lutheránus Egyház esetében valóban élet-halál kérdése. Optimizmusuk oka, hogy közösségük vénei ugyanakkor – ha nem is hétpróbás, de – megpróbált keresztények.