Keresztény szemmel

Profi módon megkomponált óriásplakátok tûntek fel az utak mentén. Az egyiken hattyú húz a magasba, a másikon rúdugrónõ készül leküzdeni a magasságot. A harmadikon íját feszítõ férfit látunk, a negyediken meg egy pár bakancsos lábat a meredély szélén.

A készíttetõk arról szeretnének meggyõzni minket, hogy minden rendben, lendületbe jöttünk, elindultunk fölfelé. Azt mondják, most már végre beindultunk.

Igaz, hogy ezt – függetlenül a legújabb világgazdasági válságjelektõl – kevesen érzik ebben az országban. Mifelénk a szõlõtermelõk biztosan nem dõlnek hátra karosszékükben a tévé elõtt, mondván, ez az, ezt vártuk. Akiknek a szõlõért majd késõbb fizetnek, és akkor is csak megalázó árat kapnak egész évi kiadásaikért, fáradságukért cserébe, azoknak szárnyalhat a hattyú, repülhet a nyílvesszõ. Minket, akik az elmúlt hat évet csak lejtmenetként éltük meg, a színes plakátok már nem fognak meggyõzni.

Sokkal inkább vagyunk felindultak. Mert megint megaláznak minket. Hat éve magyarázzák nekünk, hogy tudják a megoldást, kezükben a tuti biztos recept. Azok teszik ezt, akik maguk romboltak le mindent. Hat éve nézzük s éljük át ezt a vergõdést nap mint nap. Hat éve nem történik semmi olyan, ami közelebb vinne minket a hat éve még megvalósíthatónak vélt céljainkhoz. Ezek a célok kívánatosak és reálisak voltak: fokozatosan felzárkózni álmaink Európájához.

Felindultak vagyunk, mert megint csak plakátokat kapunk konkrét, építõ, valóban elõrevivõ lépések helyett. Csoda-e hát, hogy egyre többen mást sem teszünk már, mint csak magunkra gondolunk s a mieinkre, küzdve a felszínen maradásért? S felindulásunkban lassacskán kiábrándulunk mindenbõl és mindenkibõl, akitõl valami elõrevivõt vártunk valaha is. A politikusoknak már rég nem hiszünk. Tragédia, hogy lassan azoknak sem, akik már bizonyítottak egyszer ebben a hazában.

Tétova egyházaink is egyre inkább részesei az általános hitelvesztésnek. Mert túl óvatosak vagyunk, nem merjük felvállalni az emberek problémáit. Tán túlságosan kiszolgáltatottak vagyunk a mindenkori hatalmasságoknak?

Az egykori Német Demokratikus Köztársaság összeomlásában oroszlánrésze volt az ottani evangélikus egyháznak, mert akkor teljes egészében felvállalta az emberekben felgyülemlett keserûséget, kiábrándulást. A templomok országszerte csurig voltak a változásra éhes emberekkel, mert az egyház bátran kiállt mellettük – és kiállt a nemzet érdeke mellett.

Nálunk ma csönd van. Vagy néha egy-egy bátornak szánt nyilatkozat, ha már fogy az iskolák pénze. És maradnak a lassan kiürülõ templomok.

Felindultak vagyunk, mert egyre több jel utal valami mélységes romlásra, erkölcsi széthullásra.

A minap finn vendégeknek kellett a repülõgép indulása elõtt öt órában megmutatni székesfõvárosunkat. Rohanás volt a nap. Ahova betértünk, ott mindenki szemérmetlenül a külföldi vendég pénzére hajtott. A Halászbástyán majdnem megvertek, mert kifogásoltam, hogy a pincér a fogyasztani nem szándékozó, csak a pesti oldalt látni kívánó vendégeket ékes magyarsággal lebüdösparasztozta. Már a vendég sem tiszteletre méltó mifelénk, csak arra jó, hogy megnyúzzuk, kifosszuk.

De sokan õrzünk hasonló élményeket! Ellopott tulajdonainkról, melyek után már nem is nyomoz az arra hivatott szerv, agresszív fiatalokról és egymásnak feszülõ felnõttekrõl. És szétesõ családokról, süllyedõ közösségekrõl. Esténként kiürülnek az utcák, vasárnap délutánonként már nem keresik egymást az emberek egy jóízû beszélgetésre, bezárkózunk, magunknak élünk.

Erkölcsi, szellemi példákra lenne szükségünk. Miért tudtak az aradi tizenhármak úgy menni a halálba, hogy utolsó mondataikban szinte mindannyian vallomást tettek istenhitükrõl és hazaszeretetükrõl? Török Ignác például ezt mondta: „Nemsokára Isten legmagasabb ítélõszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Õt szolgáltam.” Vagy íme, Vécsey Károly szavai: „Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.” És így tovább, a többiek is. Mert volt bennük tartás, istenhit. Mert értelme volt az életüknek, a haza szolgálata. S erre tették fel az életüket.

Nem szlogenek, kampányok visznek elõre egy népet, egy országot. Hanem a hit az élõ Istenben, a jó erkölcs, a rend, a hagyományok tisztelete. És megbízható, kipróbált, a köz javán munkálkodó hiteles vezetõk. „A politikai tudománynak – ha így mondhatni – katekizmusa három fõszabályon alapul: ki mit mond és ki mit tesz, az idõt miképp választja, és a végbevitelre mily módokhoz nyúl; mely három szabályt ki mélyebben fogja fel, annál kevesebb kárt okoz, és annál több hasznot hajt s viszont…” (Széchenyi István: Garat)

Lupták György