A hét témája

A BIBLIA ÉVE

A kánon szó mértéket, mércét jelöl; eredetileg mérõnádat, zsinórmértéket értettek rajta. A hatvanhat ó- és újszövetségi könyv gyûjteménye közel ezer esztendõ alatt született meg.

A héber Biblia, amely összesen harminckilenc könyvet foglal magába, Jézus Krisztus kinyilatkoztatásának gyökere. A Krisztus utáni 2. századig ez volt a keresztények Szentírása. Amikor a Krisztus utáni 1–2. században létrejöttek a Krisztusról szóló, apostoli tekintélyû bizonyságtételek, a keresztény közösségek vezetõi két döntést hoztak. Egyrészrõl az Újszövetség újonnan létrejött iratait a már meglévõ kánon után csatolták. Másrészrõl pedig elhatározták, hogy nem módosítják, nem írják át a héber Bibliát. Róm 11,18 szerint Pál apostol arra hívja fel a figyelmet, hogy a kereszténység a zsidóságnak adott kinyilatkoztatásra épül: a szelíd olajfába vadolajfa-ágak oltattak be. Fontos látni azt is, hogy nem az ágak hordozzák a gyökeret, hanem a gyökér az ágakat…

A két testamentum egymáshoz való viszonya

A keresztény kánonban a két testamentum – vagyis végzés, rendelkezés – egy koncepcionális egységet alkot. Az elsõ szövetség nem veszti érvényét Jézus kinyilatkoztatásával, ezt magának a Názáretinek a szavai szavatolják: egy ióta vagy vesszõ sem veszhet el a Tóra betûi közül (Mt 5,18).

Az „Ószövetség” kifejezés a történeti elsõbbségre utal, nem elavultat, túlhaladottat jelent, hanem – mint az óbor esetében is – nemeset, jót. Természetesen ez a megközelítés nem mindenkinek tetszett és tetszik. Már az õskereszténység idõszakában jelentkeztek más vélemények is. Markion Krisztus után a 2. században azt vallotta, hogy a kereszténység az igazi Izrael. Ezért elvetette a héber Bibliát, és az Újszövetség iratai közül is csupán egy válogatást tartott meg a maga „kánonjában”: azokat az iratokat, amelyek véleménye szerint kellõképpen szakítottak az Ószövetség teológiai gondolataival, a zsidóság útjával.

Minden korban, így napjainkban is találkozunk a látens markionizmus jeleivel. Az Ó- és Újszövetség közötti viszony meghatározása régóta foglalkoztatja a keresztény gondolkodókat. Íme három gyakori megközelítési mód, amelyek sajnos önmagukban mind problémás értelmezések: 1. kontrasztmodell (az Ószövetség a törvény, ez áll szemben az Újszövetséggel mint evangéliummal); 2. relativizáló modell (az Ószövetség az Újszövetség szolgálója, vagyis csupán typosa, azaz elõképe); 3. evolúciómodell (az Újszövetség az abszolút mérték, jellemzõ séma: ígéretbeteljesedés).

A két szövetség együtt mégis egy „polifon szimfóniát” szólaltat meg, és ha így hallgatjuk, így tekintünk rá, akkor nyilvánvalóvá lesz, milyen szoros, szétválaszthatatlan összefüggés van az Ó- és Újtestamentum között. Mindazonáltal marad a kihívás: a zsidóság és a kereszténység két utat, két értelmezést jelent, kétféle közelítést a Bibliához. Lehet azonban tanulni egymástól. A kereszténységnek az a nagy elõnye, hogy a zsidósággal „belülrõl” kommunikál.

Az alábbiakban a zsidóság és a kereszténység Bibliájával kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat összegzem.

A zsidóság Bibliája

A héber Biblia, amelyet tudományos néven palesztinai kánonnak neveznek, három fõ részre osztható: a Tórára, vagyis Mózes öt könyvére, a Próféták kánonrészére, valamint az Iratokra. A második kánonrésznél meg kell állnunk egy pillanatra. Ez Józsué könyvétõl Malakiásig a korai és a késõbbi próféták iratait foglalja magába. Korai próféták könyveinek tartja a zsidó hagyomány Józsuét, a bírákat, valamint ide tartozik Sámuel és a Királyok két-két könyve, mivel az ezekben az iratokban szereplõ „Isten emberei” Mózeshez, a „próféta-prototípushoz” hasonló karaktert hordoznak. A késõbbi próféták könyvei az általunk prófétainak ismert könyvek: Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel, valamint a tizenkét kispróféta iratai. Érdekes módon Dániel könyve nem tartozik ebbe a csoportba, hanem az Iratok közé, mivel ez egy késõi keletkezésû, apokaliptikus jellegû könyv.

Az Iratok gyûjtemény magába foglalja a Zsoltárok, Jób, a Példabeszédek könyvét, az öt „ünnepi tekercset”: vagyis az Énekek énekét, Ruth könyvét, Jeremiás siralmait, a Prédikátort és Eszter könyvét, ezeken kívül még Ezsdrást, Nehémiást és a Krónikák két könyvét. Az utóbbi négy irat a kánonrész utolsó csoportját alkotja; Izrael történetének összefoglalását olvassuk bennük.

Az ünnepi tekercseket (megilloth) a zsidóság nagy ünnepein olvassák föl – a könyvek sorrendjében: a páskaünnepen, a hetek ünnepén, a templom lerombolásának emlékünnepén, szukkothkor (a sátoros ünnepen), valamint purimkor.

A héber Biblia kialakulása

A három kánonrész sorrendje a szukcesszív kánonképzõdés folyamatát mutatja, amely körülbelül ötszáz évet fog át. A Tóra az alapot, Isten kinyilatkoztatásának magvát jelenti. Ez az öt, Mózes tekintélyével fémjelzett könyv Krisztus elõtt az 5–4. században kapta meg végleges szövegformáját, ekkor zárták le mint elsõ kánoni egységet.

A Próféták könyvei tulajdonképpen kommentárok a Tórához; ezeket a Krisztus elõtti 3. században gyûjtötték egybe és zárták le. Az Iratok a legkésõbbi gyûjtemény, amely a hit- és életgyakorlat könyveit tartalmazza: Isten kinyilatkoztatásának az egyes ember életében visszhangzó üzenetét.

A harmadik kánonrész a hellenizmus idõszaka alatt kristályosodott ki, de egyes könyvek kánoni tekintélyérõl még sokáig vitáztak. Eszter könyve fennakadt a rostán: ebben egyszer sem fordul elõ Isten neve; az Énekek éneke pedig egy profán szerelmi óda. Ez utóbbit az a teológiai értelmezés „mentette meg”, mely szerint a könyv az Isten és népe közötti szeretetkapcsolat allegóriája. Végül Krisztus után az elsõ században kialakult a végleges és hivatalos gyûjtemény a palesztinai Javnéban (Jamnia) mûködõ rabbik, írástudók körében.

A héber Biblia kánoni tekintélye

A három kánonrész héber neveinek kezdõbetûit összeolvasva – Torah, Nöbi’im, Kötubim – a TaNaK mozaikszóhoz jutunk. A zsidóság ezzel a kifejezéssel jelöli Bibliáját, de használja még a széfer („könyv”) szót is.

A héber Biblia három kánonrészének elsõ említésével Jézus Sirák fia könyvében találkozunk (Sir 38,34b–39,1). Ez a mû Krisztus elõtt 190 körül keletkezett, a héber Biblia könyvei közé nem került be, ezért deuterokanonikus (másodlagos kánoni tekintélyû) iratnak nevezzük.

A könyvek kánoni tekintélyének kritériumaival kapcsolatban az alábbiakat állapítja meg Josephus, a Krisztus után az elsõ században élt híres hellenista zsidó gondolkodó (Contra Apionem 1,8): a kánonba tartozó könyvek a Mózestõl Ezsdrásig terjedõ idõt fogják át, isteni inspiráció útján keletkeztek, szentségük révén tisztátalanná teszik a kezet, és összesen huszonkét könyvet jelentenek, a héber ábécé huszonkét szent betûjének analógiájára (1–2Sám, 1–2Kir, Ezsd/Neh, 12 kispróféta, Jer/Jer- Sir, Bír/Ruth egybetartozik).

A kánon mint kompozíciós egység

A héber Biblia, amint ma elõttünk áll, tudatos szerkesztõi munka nyomát viseli magán. Egyes kánonrészeinek végén úgynevezett epilógusokat olvasunk; ezek a záró, összefoglaló és értelmezõ gondolatok rendezik egységgé a TaNaK-ot.

5Móz 34,10–12-ben, a Tóra végén az Egyiptomból való szabadulás mint teológiai alapélmény kerül elõ. Mal 3,20–24 a mózesi Tóra emlékezetét fogalmazza meg – Mózes személye párhuzamba állítható Illés prófétáéval, aki Istennek nagy szószólója, és aki újra eljön majd az ígéret szerint. (Ez az ígéret kapcsolja össze az ószövetségi kinyilatkoztatást az Újszövetségével: Keresztelõ Jánosban sokan az újra eljött Illés prófétát látták, Jézus pedig a megdicsõülés hegyén Mózessel és Illéssel együtt jelent meg.)

2Krón 36,22–23 az Iratok kánonrészét zárja le. Ebben a néhány mondatban Isten jelenlétének vigasztaló üzenete fogalmazódik meg. A babiloni fogságból mégis van lehetõség hazatérésre: ez a soha ki nem irtható bizakodás az „új exodus” reménye – minden korban, minden egyes ember számára, amint ebben a könyvben a héber Biblia utolsó szava jelzi.

A zsidóság Bibliája tehát nyitott a jövendõ felé: a hazatérés gondolatában összeér Isten kegyelmes tette és az ember megtérése. Nem véletlen, hogy az Újszövetség tanúságtételében is megjelenik a hazatérés, az otthonra találás távlata – legszebben minden bizonnyal a „tékozló atya” példázatában.

Visszatérve a kánonrészek záradékaihoz, érdekes megfigyelnünk ezek mellett az egyes kánonrészek tematikus összekapcsolását is: 5Móz 34,9 és Józs 1,7–8.13 két egymást követõ igeszakasza Józsué hivatalát mutatja be. Õ Mózes utóda, aki Isten szolgájaként bevezeti a népet az ígéret földjére. Mal 3,22 kk. után a héber Bibliában az elsõ zsoltár következik. Ennek elején az Isten törvénye szerint járó emberrõl olvasunk; e gondolat Malakiás könyvének utolsó részében is nagy hangsúlyt kap.

A héber Biblia könyveinek tudatos egységbe rendezése abban is megmutatkozik, hogy egy kánonrészen belül is találunk tematikus összekapcsolást. Jó példa erre Péld 31, a derék asszony dicséretének híres zárófejezete, amelyet Ruth, a derék asszony könyve követ a héber (palesztinai) kánonban.

A keresztények Bibliája

A keresztény kánon az alexandriai kánonra épül, amelyet más néven Septuagintának, „hetvenes fordításnak” (LXX) neveznek. A hellenizmus idõszakában a beszélt nyelv a görög lett, a héber nyelvû Bibliát a diaszpórákban élõ zsidók már nem értették, ezért szükségessé vált a TaNaK görögre fordítása.

Ennek legendáját az Ariszteász-levél õrizte meg. Eszerint a mózesi öt könyvet hetvenkét írástudó fordította Alexandria közelében, a Fárosz-félszigeten. Mikor elkészültek, összehasonlították a fordításaikat: csodák csodája, mind a hetvenkét szöveg megegyezett betûrõl betûre. Ez a legenda a Septuaginta inspiráltságát hivatott alátámasztani.

Az alexandriai kánon mind felépítésében, mind pedig a könyvek számában eltér a palesztinaitól: négy részre osztható, és tartalmaz a hellenizmus idõszakában jobbára görög nyelven keletkezett iratokat is (például Jézus Sirák fia könyve, Salamon bölcsességei, Makkabeusok 1–2. könyve, kiegészítések Dániel és Eszter könyvéhez, Báruk könyve).

Új kánonkoncepció

Az új koncepció értelmében a görög nyelvû kánon a múlt-jelen-jövõ rendezõelvét követi. A Tóra (görögül Pentateukhosz, vagyis „öt tekercs”) itt is, mint a palesztinai kánonban, az alapot jelenti, erre épülnek a történeti könyvek (Józs, Bír, Ruth, 1–2Sám, 1–2Kir, 1–2Krón, Ezsd, Neh, Eszt), amelyek Izrael múltjának eseményeirõl számolnak be. A jelen idõsíkját a bölcsességirodalom reprezentálja: Jób, Zsolt, Péld, Préd, Énekek. Ezek a könyvek az „idõtlen” életbölcsességet tárják az olvasók felé. A harmadik kánonrész pedig a jövõ távlatát adja; ide tartoznak a nagypróféták (Ézs, Jer, Ez, Dán) és a tizenkét kispróféta.

Hasonló elv szerint épül föl az újszövetségi kánon is. Itt az alap a négy evangélium; a múltat, a történeti idõsíkot az apostolok cselekedeteirõl szóló könyv jelenti. A jelenre, az aktuális helyzetre szóló útmutatásokat elsõsorban az apostoli levelekben olvasható tanítások hordozzák, végül a prófétai karakterû Jelenések könyve mutatja meg a jövõ távlatát. A keresztény kánon elsõ és utolsó könyve pedig keretbe foglalja Isten emberekkel folytatott hosszú párbeszédének történetét: a teremtéstõl az új teremtés valóságáig rajzolja meg a kinyilatkoztatás ívét. 1Móz 1–2 képei, motívumai – ég, föld, világosság, folyó, élet fája és magának a teremtésnek az aktusa – Jel 21–22 fejezetében újra visszatérnek, mégpedig a megvalósuló Isten-ország csodálatos jeleiként.

Az alexandriai kánon az újszövetségi iratokkal együtt Krisztus után 400 körül vált a nyugati egyház kánonjává, a keleti egyház csak a 7. században fogadta el érvényesnek. A görög fordítást alapul véve Hieronymus (Jeromos, 390–450) elkészítette a latin nyelvû Bibliát. A reformáció „Vissza a forráshoz!” jelszava viszont azt jelentette, hogy Luther és a reformátorok az egyház hivatalos Bibliája – a „fordítás fordítása” – helyett az eredeti nyelvekhez (így a héber Bibliához) nyúltak vissza, amikor magyarázták, illetve nemzeti nyelvre ültették át a Szentírást. A protestáns bibliafordítások, bár megtartják az alexandriai kánon felépítését, a katolikus Szentírás-fordításokkal ellentétben nem tartalmazzák a deuterokanonikus iratokat.

A szerzõ az Evangélikus Hittudományi Egyetem Ószövetségi Tanszékének docense

Varga Gyöngyi