ÉnekKincsTár

Félelmetes képet fest elénk ez a középkori szekvencia. Ha megszólal az õsi ének – akár halotti énekként, akár az egész gyászmise, a „rekviem” részeként –: „Dies irae, dies illa”, az ember szent borzongással telik el. Akár Mozart, akár Verdi Rekviemje csendül fel, a félelmetes tételnél kirajzolódnak elõttünk az utolsó ítélet borzalmai, a harag napjának félelmetes volta. A feltételezett szerzõ, Celanói Tamás a 12–13. század fordulóján Jóel próféta könyvére alapozta énekét.

Ama nap, a harag napja (EÉ 495): énekeskönyvünk nem az õsi gregorián dallamot hozza, hanem egyik reggeli énekünk (Ó, felséges Atya Isten, EÉ 91) dallamára szabja az egyházi esztendõ végére illõ éneket. Halál, elmúlás, utolsó ítélet, pokol és örök élet: a liturgikus év utolsó idõszakának témái. Az új Liturgikus könyv – belekapcsolódva az európai evangélikus tradícióba – az utolsó három vasárnapot így tematizálja: ítélet vasárnapja, reménység vasárnapja, örök élet vasárnapja. E sorozat elsõ tagjához, ítélet vasárnapjához került az új rendben ez az ének.

A vasárnap evangéliuma (Mt 24,15–28) a nagy megpróbáltatásokról és az Emberfia eljövetelérõl szól. Az epistola (1Thessz 4,13–18) Krisztus eljövetelével kapcsolatban a feltámadás rendjérõl beszél. A magyar perikóparend szerint azonban nem kerül elõ az az ószövetségi igeszakasz, amelynek alapján Celanói költõi fantáziája elindult, magyarázta, érzékeltette, felerõsítette az utolsó ítélet képét, eseményeit, félelmetes voltát: „Reszket elõtte a föld, megrendül az ég. A nap és a hold elsötétül, a csillagok elvesztik fényüket. Az Úr mennydörög serege elõtt. Roppant nagy a tábora, hatalmas parancsának a végrehajtója. Nagy és igen félelmetes az Úrnak a napja. Ki bírja ki azt!?” (Jóel 2,10–11)

Az eredeti tizenkilenc versbõl csupán kilenc maradt. Kihagyott fontos részeket, de megpróbálta összefogni a keresztény középkor énekének mély mondanivalóját.

Lehet, hogy evangélikus fülünk elszokott az ilyen hangoktól, lutheránusnak vélt gondolkodásunk idegenkedik az ilyen kemény, az ítélõ Istenrõl szóló szavaktól. Pedig szükségünk van rá. Az olcsó kegyelem (Bonhoeffer kifejezése) veszélye ránk különösen is leselkedik. Isten szeretetének jó híre nem törli el a végsõ számadás tényének fenyegetõ voltát. Mindenkinek meg kell jelennie Isten ítélõszéke elõtt.

Az, hogy Jézus biztatására Istent mennyei Atyának nevezzük, még nem jelenti azt, hogy õ ne lenne igaz bíró, ítélõ Úr. Az, hogy Isten egyértelmûvé tette emberszeretetét, még nem azt jelenti, hogy elviseli vagy eltûri a bûnt. Mindenkinek számot kell adnia arról, hogyan gazdálkodott (sáfárkodott) a rábízott kinccsel. Eljön a pillanat, amikor végigpereg életünk minden pillanata, s elkezdõdik a végsõ elszámolás.

A Szentírás még arról is beszél, hogy ezen a nagy tárgyaláson a vádló is ott áll, a gonosz, aki – ha csak a puszta tényeket tekinti – terhelõ, halálos ítéletre alapot adó vádakat fog felsorolni. A mi egyedüli reményünk Jézus, aki a végelszámolást már akkor „intézte”, amikor kimondta az utolsó szót: „Elvégeztetett.” Pál apostol azzal biztat, hogy nekünk Krisztus, az értünk és helyettünk meghalt Krisztus ítélõszéke elõtt kell megállnunk. Hitünk a kereszten megmutatkozott kegyelemre bízza magát. Egyedül Krisztus keresztjében reménykedhetünk.

Négyszázkilencvenötödik énekünk józanul, reálisan figyelmeztet a várható, el nem kerülhetõ ítéletre. Számoljunk azzal, hogy a bûnre a harag napja jön, a számonkérés félelmetes, hiszen nincs mentségünk, s a mérlegen könnyûnek találtatunk. Életünk nyitott könyve nem szépítve mesél, hanem a tényeket mutatja be. Minden rejtett bûn is nyilvánvalóvá válik.

Leplezetlenül kell odaállnunk, Isten irgalma mégis reménysugarat ad. Ezért az emberré lett Isten-szeretethez, Jézushoz fordul a gyülekezet: „Édes Jézus, szánj meg engem, / Aki jöttél énérettem, / Tartsd meg ama napon lelkem!” Az ének utolsó három verse ezért az irgalomért könyörög.

A bûnbánat, a félelem útján indulhat el mély alázattal a hívõ ember, hogy a hit bizodalmával és kitartásával tudjon Isten irgalmáért imádkozni. A következõ ének (EÉ 496) a régi szekvencia kegyelemért könyörgõ részeit bontja ki; érdemes továbbolvasni, továbbénekelni a következõ oldalon. Ennek utolsó verse vigasztaljon minket a félelmetes napra gondolva: „Magam kezedbe ajánlom, / Hozzád vezessen halálom! / Irgalmad örökké áldom!”

Hafenscher Károly