Élő víz

TEOLÓGIA DIÓHÉJBAN

A keresztény teológia egyik – évszázadok alatt kikristályosodott – alapfelismerése, hogy Isten akaratának, természetének és céljainak megértése emberi eszközökkel nem lehetséges. Magunktól nemcsak hogy kapcsolatba nem léphetünk vele, de mondani sem tudunk róla semmit. Amikor a teológia kinyilatkoztatásról beszél, akkor annak a meggyõzõdésének ad hangot, miszerint õ maga is rászorul arra, hogy „elmondják neki, kicsoda Isten”. A kinyilatkoztatás teológiai értelemben tehát azt jelenti, hogy Isten önmagát tárja fel, önmagáról tanúskodó megnyilatkozással fordul az ember felé, a vele való találkozás és a vele való közösségre lépés aktusában.

A kinyilatkoztatás mint olyan nem tartozik a Biblia központi fogalmai közé, sokkal inkább a teológiai gondolkodás tette kikerülhetetlen alappillérré. Itt azonban többféle megközelítéssel is találkozhatunk aszerint, hogy a különbözõ teológiatörténeti korszakok és iskolák képviselõi mennyire az informatív ismeretközlésre (protestáns ortodoxia, neoskolasztika) vagy az Isten emberrel való személyes találkozásának motívumára (Emil Brunner), esetleg az emberi tapasztalatra (Schleiermacher) helyezték a hangsúlyt Isten kinyilatkoztatásával kapcsolatban.

A kinyilatkoztatás mint kifejezés a görög „apokalüptó” (leleplezni, feltárni), „apokalüpszisz” (kijelentés, felfedés), illetve „faneró” (kinyilvánítani, kihirdetni), „fanerószisz” (kijelentés, kinyilatkoztatás) fogalmára vezethetõ vissza. Eredeti értelme szerint a korábban eltakart, illetve ismeretlen valóság felfedését, leleplezését, megismertetését jelenti. Nem kizárólag keresztény értelemben használatos, hiszen jelen van a vallások világában is. Kereszténységen kívüli használatára ugyanakkor az jellemzõ, hogy ott legtöbbször maga az ember próbál eltitkolt, elrejtett ismeretek birtokába jutni a rendelkezésére álló eszközökkel, praktikákkal.

Keresztény értelemben a kinyilatkoztatás nem e világi (immanens), de nem is egyszerûen a megismerés határán túli igazságok feltárása, hanem találkozás az élõ Istennel.

Klasszikus módon megkülönböztetjük egymástól a külön és az egyetemes kinyilatkoztatást. Külön kinyilatkoztatásnak nevezi a teológia azt az eseményt, melynek során Isten irgalmas szeretettel „belenyúl” az emberi történelembe Jézus Krisztus személyében, hogy általa váltsa meg a világot. Ennek az eseménynek a történetisége nem önmagában hordozza magát a kinyilatkoztatást, hanem csak azzal az igei értelmezéssel, illetve annak a hitnek a megvallásával, hogy ebben a történelmi eseményben maga az élõ Isten cselekedett. Éppen ebbõl következik a külön kinyilatkoztatásnak az a jellegzetessége, hogy kimondottan az Isten igéjén tájékozódó engedelmes hitben ragadható meg az ember számára. Ez pedig azt mutatja, hogy a történeti és történelem feletti elem ez esetben is kölcsönösen kiegészíti, sõt nem nélkülözheti egymást. Jézus Krisztus élete egyszerû történeti esemény maradna Isten igéjének értelmezése nélkül, s ugyanígy a Krisztusról szóló vallástétel is súlytalan beszéd maradna a Krisztus-esemény történeti valósága nélkül. Ez a történeti valóság szorul háttérbe olyankor, amikor a teológia kizárólag tant vagy könyvet (Biblia) lát a kinyilatkoztatásban, megfeledkezve arról, hogy az mindenekelõtt mégiscsak esemény.

Az egyetemes kinyilatkoztatás gondolata a Római levél 1. fejezetére vezethetõ vissza: „Ami ugyanis nem látható belõle [Istenbõl]: az õ örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétõl fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható.” (20. vers) Tehát már a teremtett világ vizsgálata során is rácsodálkozhat az ember Isten létére és hatalmára. Ezen a ponton Augustinus az Isten lábnyomát õrzõ emberi értelem csodájáról, Aquinói Tamás a világ rendezettségérõl, egyes 20. századi teológusok pedig a világ szépségének felfedezésérõl beszélnek. De a teremtett világ egy-egy konkrét pontján is határozott nyomot hagy Isten léte és hatalma, ezek közül az emberi lelkiismeretet mint íratlan erkölcsi törvényt, valamint a történelmet mint a világkormányzó Isten munkájának színhelyét említhetjük meg.

Mindezek mellett is fel kell azonban figyelnünk az egyetemes kinyilatkoztatás hiányosságaira. Ez ugyanis segít felismerni Isten létét és hatalmát, de nem segít kapcsolatra magával Istennel. Enged némi bepillantást Isten akaratába a szívbe írt törvény ablakán keresztül, ez a kép azonban mégiscsak homályos, konkrét erkölcsi kérdésekben nélkülözi az éles kontúrokat. Rávilágít az ember elveszett állapotára Isten elõtt, de semmit nem mond Isten áldozatvállaló irgalmas szeretetérõl és üdvözítõ akaratáról.

Az egyetemes kinyilatkoztatás jelentõségét az egyes teológiai irányzatok képviselõi különbözõ módon értékelték. E különbözõségek feszültsége a 20. századi teológia egyik éles dialógusában, az úgynevezett Barth–Brunner-vitában tört a felszínre a legelevenebben. Az emberi természetben teremtettségénél fogva meglévõ, az isteni kinyilatkoztatáshoz illeszkedni képes „kapcsolópont” elleni tiltakozásában Barth egészen odáig megy, hogy egyenesen tagadja az egyetemes kinyilatkoztatást, elvetve annak bármilyen lehetõségét, hogy az ember Krisztuson kívül istenismeretre tehetne szert.

Erre a hatásaiban máig érzékelhetõ felfogásra ad választ Wolfhart Pannenberg érvelése (Wolfhart Pannenberg: Rendszeres teológia 1. Fordította: Görföl Tibor. Osiris Kiadó, Budapest, 2005; 147–200. o.). Pannenberg a kinyilatkoztatás helyét egyértelmûen és határozottan a történelemben látja. Ezen belül természetesen a Krisztus-eseményre, különösen is Jézus Krisztus feltámadására helyezi a hangsúlyt, de szerinte Isten önfeltárása nem közvetlenül, hanem kifejezetten közvetett módon történik. Nem valamiféle természetfeletti, külön esemény ez, hanem olyasmi, amely a „megszokott” történelemben megy végbe, felfoghatóvá pedig a kinyilatkoztatás helyszínéül szolgáló közeg (történelem) végén válik.

Mindez azt jelenti, hogy Pannenberg nem „csupán” az üdvtörténetre gondol, amikor történelemrõl beszél. Számára Isten kinyilatkoztatásának helye az egyetemes történelem. Így hozzáférhetõ valóság mindenki számára, akiben csak nyitottság van az isteni önközlés felfedezésére. Ez Jézus sorsában és feltámadásában lesz felfoghatóvá, méghozzá oly módon, hogy abban megelõlegezetten már megjelenik a történelem vége is. Ez segíti az embert abban, hogy Isten-tapasztalatában ne kelljen a sötétben tapogatóznia.

Pannenberg érvelése szerint a Krisztus- esemény nem elszigetelt kinyilatkoztatásként áll a történelemben. Éppen ellenkezõleg, együtt kell látnunk Isten Izráellel való kapcsolatának történetével, illetve ennek összefüggésében kell értelmezni is. Hasonlóképpen a Jézus korát követõ idõben sem értelmetlen kinyilatkoztatásról beszélni, de ez semmiképpen sem valami új módon történik, hanem a már véglegesnek nyilvánított jézusi kijelentés „követelményrendszere” szerint.

Összességében elmondható, hogy a kinyilatkoztatás pannenbergi felfogása figyelemre méltó válasznak bizonyul a „történelmi Jézussal” szemben többnyire szkeptikus 20. századi teológia kijelentéseire. A történelemben konkrétan felfedezhetõ és megragadható Krisztuseseménynek – szûkebb értelemben a feltámadás objektív eseményének – a hangsúlyozása szintézisben mutatja meg a kinyilatkoztatás korábban megkülönböztetett két oldalát (külön és egyetemes), és nem utolsósorban ismét közelebb vonja azokat, akik Barth és Bultmann hatása nyomán igencsak távol kerültek egymástól a teológiai gondolkodásban: a történelmi Jézust és a hit Krisztusát.

Smidéliusz András