Kultúrkörök

A tavasz jött a parttalan idõben s megállt a házsongárdi temetõben. Én tört kövön és porladó kereszten Aletta van der Maet nevét kerestem. Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom, s tudtam, elmúlt nevét már nem találom. De a vasárnap délutáni csendben nagyon dalolt a név zenéje bennem. S amíg dalolt, a századokba néztem s a holt professzor szellemét idéztem, akinek egyszer meleg lett a vére Aletta van der Maet meleg nevére. Ha jött a harcok lázadó sötétje, fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje. S a dallamot karral kisérve halkan, napsugaras nyugat dalolt a dalban, hol a sötétség tenger-árja ellen ragyogó gátat épített a szellem. Aletta van der Maet nevét susogta, mikor a béke bús szemét lefogta. S mikor a hálátlan világ temette, Aletta búja jajgatott felette, míg dörgõ fenséggel búgott le rája a kálvinista templom orgonája. Aztán a dal visszhangját vesztve, félve belenémult a hervadásba, télbe. Gyámoltalan nõ – szól a régi fáma – urát keresve, sírba ment utána… A fényben, fenn a házsongárdi csendben tovább dalolt a név zenéje bennem. S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem, egyetlen könny, hogy azt a dallamot Aletta van der Maet-nak megköszönjem.

A nagy emberek nagysága sajnos gyakran árnyékot vet hitvestársuk értékeire. Mintha ez ellen emelne szót Áprily, amikor szinte dallammal dúdolható, gyönyörû verset ír egy asszonyról, akit férje neve tett híressé. Számomra azt jelenti ez a vers, hogy az alkotó emberhez a feleségén keresztül vezet az út. Aletta van der Maet (ejtsd: „mát”) szépen zengõ nevének dicsérete közben Áprily „a holt professzor szellemét idézi”: Apáczai Csere Jánosnak állít emléket.

Apáczai hollandiai tanulmányai során ismerkedett meg Alettával, és Utrechtben kötöttek házasságot 1651-ben. Két év elteltével Gyulafehérvárra, majd Kolozsvárra hívták a tudóst. Felesége hûségesen követte, hátrahagyva szeretteit, hazáját, anyanyelvét. Egymás iránti forró szerelmük a szó szoros érelmében a sírig kitartott: az asszony a házsongárdi temetõbe is követte Apáczait, kora meg nem értett zsenijét, az anyanyelvû oktatás elsõ szorgalmazóját. Sírja mellett magam is megrendülten olvastam fel gyerekeinknek egyik legkedvesebb versemet.

Áprily végtelen tisztelettel dúdol a „fénnyel daloló” névrõl. Ez a tisztelet és megbecsülés ragad át az olvasóra, aki ismeretlenül is példaképnek tekinti ezt az asszonyt. Aletta mindvégig háttérbe húzódva férje nevét emeli magasba. Odaadás, alázat, féltés – csupa olyan hitvesi tulajdonság, amelyre minden ember vágyik. Aletta van der Maet nevének búgása a vers többi sorában is érezhetõ: súlyos, méltóságteljes, mégis meleg hangon zenélnek ezek a sorok. Mint amilyennek ezt az asszonyt elképzeltem, miközben a verset csukott szemmel hallgattam – Darvas Iván meleg hangján.

Az Aletta van der Maet név egyszersmind a „napsugaras nyugatot” is jelöli, amely „ragyogó gátat épített a sötétség tenger-árja ellen”. Valóban: a Nyugatba illõ ez a bámulatos költemény, még ha minden valószínûség szerint nem jelent is meg ott.

Fabiny Katalin tanár