ÉnekKincsTár

A víz­ke­resz­ti idő­szak utol­só va­sár­nap­já­val zá­rul le a meg­tes­te­sü­lés nagy ün­nep­kö­re. A víz­ke­reszt ün­ne­pe utá­ni va­sár­na­pok mind­egyi­ke epi­fá­nia foly­ta­tá­sá­nak te­kint­he­tő, mert Krisz­tus ki­rály­ként je­le­nik meg az evan­gé­li­um el­be­szé­lé­se sze­rint. Jé­zus is­te­ni ter­mé­sze­té­nek je­lei mu­tat­koz­nak meg víz­ke­reszt­kor, a „há­rom cso­dá­val éke­sí­tett szent na­pon” és az ez­ után kö­vet­ke­ző ese­mé­nyek­ben is, a mai va­sár­na­pon pe­dig az Atya egy­ér­tel­mű bi­zony­ság­té­te­lét hall­juk a ki­vá­lasz­tott ige­sza­ka­szok­ban: „Ez az én sze­re­tett Fi­am, aki­ben gyö­nyör­kö­döm…” (Mt 17,1–9; 2Pt 1,16–21)

Az ün­nep gra­du­ál­éne­ke a 9. szá­zad­ban ke­let­ke­zett, is­me­ret­len szer­ző­től szár­ma­zó Rex Ch­ris­te, fac­tor om­ni­um – Krisz­tus, menny, föld al­ko­tó­ja (EÉ 358) him­nusz. Dal­la­mát éne­kes­köny­vünk­ben a – szin­tén a him­nusz mű­fa­já­hoz tar­to­zó – Csil­la­gok­nak al­ko­tó­ja (EÉ 359) ének­től köl­csön­zi.

A leg­ko­ráb­bi ada­tok az el­ső ez­red­for­du­ló ide­jé­ből iga­zol­ják a Krisz­tus, menny, föld al­ko­tó­ja him­nuszt, ek­kor mint a szen­ve­dés ide­jé­re va­ló éne­ket köz­lik. A him­nu­szok alap­ve­tő­en az ima­órák (zso­lozs­ma) ré­szei, kö­zü­lük né­hány még­is he­lyet ka­pott olyan mi­sék­ben, me­lyek­nek a fel­épí­té­se rend­ha­gyó. A Rex Ch­ris­te, fac­tor om­ni­um a nagy­csü­tör­tö­ki li­tur­gi­á­ban kör­me­ne­ti him­nusz­ként ta­lál­ha­tó meg né­met és ma­gyar vi­dé­ken is.

Mai fő­é­ne­künk egyik ér­de­kes­sé­ge, hogy anya­nyel­vi for­dí­tá­sai vi­szony­lag ké­sőn, a 19. szá­zad­ban ké­szül­tek. Lu­ther ma­ga „na­gyon jó him­nusz­nak” (op­ti­mus hym­nus) tar­tot­ta ezt az éne­ket, még­sem for­dí­tot­ta le né­met­re. La­tin nyel­vű az a két ko­rál­fel­dol­go­zás is, ame­lyek meg­örö­kí­tet­ték je­len­lé­tét az evan­gé­li­kus ének­re­per­to­ár­ban. Az egyik J. S. Bach négy­szó­la­mú ko­rál­ja (BWV 335), a má­sik pe­dig J. H. Sche­in 1627-es Can­ti­o­na­lé­já­ban ma­radt fönn. Mind­két mű a him­nusz ere­de­ti dal­la­mát dol­goz­za föl.

En­nek az ének­nek a má­sik ér­de­kes vo­nat­ko­zá­sa, hogy köz­ve­tett for­má­ban a szö­ve­gé­hez tar­to­zó sa­ját dal­la­ma is meg­ta­lál­ha­tó éne­kes­köny­vünk­ben. A kö­zép­kor­ban a Rex Ch­ris­te, fac­tor om­ni­um Eu­ró­pa-szer­te az egyik leg­ked­vel­tebb him­nusz volt, több dal­lam- és szö­veg­va­ri­án­sa ma­radt fönn. A 12–14. szá­zad fo­lya­mán a szö­veg­ben meg­je­len­tek ref­ré­nes be­tol­dá­sok; ilyen, a him­nusz dal­la­má­ra éne­kelt tol­da­lék­ként kap­cso­ló­dott a fő­szö­veg­hez a Laus ti­bi Ch­ris­te, qui pa­te­ris ref­rén­vers – vagy­is: Di­cső­í­tünk, Krisz­tus, aki szen­ved­tél (EÉ 199). A mai fő­é­nek­nek e „le­szár­ma­zott­ja” ön­ál­ló­sult, és a Rex Ch­ris­te, fac­tor om­ni­um dal­la­má­val össze­kap­cso­lód­va a re­for­má­ció ko­rá­tól kezd­ve fon­tos ré­szé­vé vált a pro­tes­táns ének­kincs­nek is.

A mai va­sár­nap fő gon­do­la­ta Krisz­tus is­te­ni di­cső­sé­gé­nek ki­nyi­lat­koz­ta­tá­sa, ez­zel ke­ret­be fog­lal­ja a víz­ke­reszt és a rá ­kö­vet­ke­ző va­sár­na­pok üze­ne­tét. Eb­ben az idő­szak­ban hét­ről hét­re el­hang­zik a ke­gye­lem­hir­de­tés­ben: „ Is­ten meg­kö­nyö­rült raj­tunk a Jé­zus Krisz­tus ál­tal, aki­ben az Ige test­té lett, itt élt kö­zöt­tünk, és aki­nek lát­tuk di­cső­sé­gét, mint az Atya egy­szü­lött­jé­nek di­cső­sé­gét.”

Az em­ber­ré lett Krisz­tus­ban ma­ga Is­ten je­lent meg a föl­dön, hogy majd hús­vét­kor bűn­bo­csá­na­tot ad­jon az em­be­rek­nek. Ezt a gon­do­la­tot hang­sú­lyoz­za a mai va­sár­nap­ra vá­lasz­tott gra­du­ál­ének: „Krisz­tus, menny, föld al­ko­tó­ja, / A hí­vők­nek Meg­vál­tó­ja, / Hall­gass meg, ha té­ged ál­dunk, / S tró­nod­hoz száll imád­sá­gunk! // Ádám­ban mi mind vét­kez­tünk, / Kár­ho­zat­ra ezért es­tünk; / De te ke­reszt­fán meg­hal­tál, / És né­künk éle­tet ad­tál. // Di­cső­sé­ged­ből le­jöt­tél, / Mi tes­tünk­be fel­öl­töz­tél; / S kik a bűn út­já­ra té­rünk, / Sok nagy kínt szen­ved­tél ér­tünk. // Fog­ság­ból meg­sza­ba­dul­tunk, / Se­be­id­del meg­gyó­gyul­tunk; / Bűn­től, ha­lál­tól, ó, ál­dott, / Meg­vál­tot­tad a vi­lá­got.” (1–4. vsz.)

A zá­ró két stró­fa már a kö­vet­ke­ző nagy ün­nep fé­nyét ve­tí­ti elő­re: „Ke­reszt­fád ki­rá­lyi trón lett, / Er­re a föld meg­resz­ke­tett; / Lel­ked ég­be szállt, szent Föl­ség, / S el­sö­té­te­dett a föld s ég. // A menny­ben meg­di­cső­ül­tél, / Is­ten­nek jobb­já­ra ül­tél; / Ott a te ki­rá­lyi szé­ked, / On­nan kor­mány­zod né­ped.” Ámen.

Bar­ta-Gom­bos Ari­kán