Evangélikusok

Rég­óta kí­sért egy kép­zet: egy­há­zunk 1945 utá­ni tör­té­ne­tét úgy „hasz­nál­juk”, mint egy nagy, kol­lek­tív ki­fes­tő­köny­vet. A kon­tú­rok (sze­mé­lyek, tör­té­né­sek) adot­tak, és ki-ki to­vább szí­ne­zi őket a ma­ga em­lé­kei, ta­pasz­ta­la­tai, ér­de­ke, vé­le­mé­nye vagy tu­dá­sa alap­ján. Mér­ték­adó szín­alap­anya­gok ezek, szín­tar­tó­sá­guk azon­ban csak ak­kor sza­va­tolt, ha ki­áll­ják a ko­ra­be­li írott for­rá­sok­kal va­ló össze­ve­tés pró­bá­ját is.

A „szín” szó so­ka­dik le­xi­ká­lis je­len­té­se: sok­szí­nű­ség, vál­to­za­tos­ság. Kö­zel húsz éve fog­lal­ko­zom egy­ház­tör­té­ne­ti ku­ta­tás­sal, de úgy tű­nik, még min­dig nem va­gyok elég edzett, ma is ké­pes va­gyok meg­döb­ben­ni. Pél­dá­ul a Kál­dy-kor­szak egy­szí­nű egy­há­zi saj­tó­ján: a Lel­ki­pász­tor egy­szó­la­mú teo­ló­gi­á­ján, az Evan­gé­li­kus Élet egyet­len vo­nal men­tén ha­la­dó ün­ne­pi ve­zér­cik­ke­in, a lap se­szí­nű, fan­tá­zi­át­lan szer­kesz­té­sén, a cikk­írók igen szűk, zárt kö­rén, a vér­sze­gény írá­so­kon, a fa­kó fo­tó­kon. At­tól az egy­há­zi kor­szak­tól sem­mi sem állt messzebb, mint az ár­nyalt, szí­nes gon­dol­ko­dás. Az egy­ház tag­ja­i­nak meg­íté­lé­sé­ben sem. Mint­ha a pa­let­tán csak a fe­ke­te és a fe­hér lé­te­zett vol­na.

Jog­gal vár­ha­tó el azon­ban, hogy a dik­ta­tú­ra kor­lá­tai és le­he­tő­sé­gei kö­zött élt egy­há­zat a kö­vet­ke­ző kor­szak em­be­rei – mi – en­nél sok­szí­nűb­ben lás­sunk. Még ak­kor is (vagy még in­kább), ha ko­ráb­ban en­nek épp az el­len­té­te va­ló­sult meg. Szük­sé­ges Kál­dy Zol­tán sze­mé­lyi­sé­gé­nek, egy­ház­ve­ze­tői mun­ká­já­nak ár­nyalt meg­is­me­ré­se.

Tör­té­nész­pró­bá­ló fel­adat azon­ban sze­mé­lyén to­vább­lép­ve, ha­son­ló igénnyel vé­le­ményt for­mál­ni a kor­szak egé­szé­ről. A tel­jes kép­hez kü­lö­nö­sen fon­tos­nak tar­tom meg­is­mer­ni azon lel­ké­szek és vi­lá­gi­ak szol­gá­la­tát is, akik passzív hall­ga­tá­suk­kal vagy ak­tív köz­re­mű­kö­dé­sük­kel, de ma­guk is hoz­zá­já­rul­tak a Kál­dy-kor­szak fenn­tar­tá­sá­hoz, for­má­lá­sá­hoz és mű­köd­te­té­sé­hez. Akik meg­ad­ták a szí­nét!

Egy kor­szak nem tár­ha­tó fel kor­rek­ten a szub­jek­tív él­mé­nyek nél­kül. Ezek visz­nek színt, ele­ven­sé­get a pa­pír­ala­pú, fe­ke­te-fe­hér is­me­re­tek­be. Az ira­tok mel­lé oda kell ál­lí­ta­ni azok tu­dá­sát, akik Kál­dy Zol­tánt „pa­pucs­ban” is is­mer­ték. De kol­lek­tív egy­há­zi em­lé­ke­ze­tünk nem süllyeszt­he­ti el azo­kat az em­lé­ke­ket sem, ame­lyek az író­asz­ta­la mö­gül íté­le­tet osz­tó, lel­ké­szek és csa­lád­juk eg­zisz­ten­ci­á­lis lé­tét meg­ha­tá­ro­zó, meg­kér­dő­je­lez­he­tet­len po­ten­tát püs­pök ké­pét őr­zik.

Az ed­dig elő­ke­rült ál­lam­biz­ton­sá­gi ira­tok egy­elő­re ha­tá­ro­zot­tan ez utób­bit erő­sí­tik. A püs­pö­két, aki a bel­ügyi ira­tok sze­rint sa­ját egy­há­zá­ban fel­vál­lal­ta az alap­ve­tő­en és mind­vé­gig egy­ház­el­le­nes ideo­ló­gi­á­jú párt- és ál­lam­ha­ta­lom szem­pont­ja­i­nak és ér­de­ke­i­nek kép­vi­se­le­tét. A püs­pö­két, aki az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) aka­ratának és a bel­ügyi in­ten­ci­óknak a kö­vet­ke­ze­tes vég­re­haj­tó­ja lett. A há­ló­za­ti je­len­té­sek ugyan­ak­kor több eset­ben is ar­ról ta­nús­kod­nak, hogy e vég­re­haj­tás ré­szé­ről nem volt min­den eset­ben ma­ra­dék­ta­lan.

Gáncs Pé­ter püs­pök úr cik­ké­ben (EvÉlet, 2009. január 4.) hi­vat­ko­zott a tény­fel­tá­ró bi­zott­ság mun­ká­já­ra is. Mint az ál­lam­biz­ton­sá­gi ira­tok fel­tá­rá­sá­ra lét­re­ho­zott egy­há­zi bi­zott­ság egyik tör­té­nész tag­ja ma­gam is ele­mi szak­mai és eti­kai kö­ve­tel­mény­nek ér­zem az ár­nyalt lá­tás­mó­dot. Az egy­ko­ri ÁEH és az ál­lam­biz­ton­sá­gi szer­vek fo­lya­ma­to­san fel­tárt ira­tai er­re jó le­he­tő­sé­get is ad­nak. Míg ed­dig job­bá­ra egy­há­zi kö­zel­múl­tunk „szí­nét” is­mer(het)tük, ezek a do­ku­men­tu­mok ken­dő­zet­le­nül, pő­rén mu­tat­ják meg a „visszá­ját”. So­kak meg­le­pő szí­ne­vál­to­zá­sa fe­dez­he­tő fel: né­há­nyak­ról ki­de­rül, hogy fe­ke­te he­lyett in­kább szür­kék – jel­leg­te­le­nül vagy „szür­ke emi­nen­ci­ás­ként” –, egye­sek „csak” ró­zsa­szí­nű­ek. Van­nak még a várt­nál is mély­vö­rö­seb­bek, szin­te már fe­ke­ték. Má­sok pe­dig saj­nos még­sem egé­szen fe­hé­rek…

Az ár­nya­lás túl­zott buz­gal­má­ban azon­ban vi­gyáz­zunk, ne­hogy a szí­nek ke­re­sé­se szí­nez­ge­tés­sé, át­má­zo­lás­sá, ne­tán ma­sza­to­lás­sá vál­jék! A nagy igye­ke­zet­ben az ere­de­ti kör­vo­na­lak el­mo­sód­hat­nak, s vé­gül el­vész a lé­nyeg. Ahogy gye­re­ke­in­ket is fi­gyel­mez­tet­jük: „Ne menj ki a vo­nal­ból!” Mert a lé­nyeg a kon­túr.

Mi­rák Ka­ta­lin