Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2009
- 05
- Kifestő
Evangélikusok
Hozzászólás a cikkhez
Kifestő
Régóta kísért egy képzet: egyházunk 1945 utáni történetét úgy „használjuk”, mint egy nagy, kollektív kifestőkönyvet. A kontúrok (személyek, történések) adottak, és ki-ki tovább színezi őket a maga emlékei, tapasztalatai, érdeke, véleménye vagy tudása alapján. Mértékadó színalapanyagok ezek, színtartóságuk azonban csak akkor szavatolt, ha kiállják a korabeli írott forrásokkal való összevetés próbáját is.
A „szín” szó sokadik lexikális jelentése: sokszínűség, változatosság. Közel húsz éve foglalkozom egyháztörténeti kutatással, de úgy tűnik, még mindig nem vagyok elég edzett, ma is képes vagyok megdöbbenni. Például a Káldy-korszak egyszínű egyházi sajtóján: a Lelkipásztor egyszólamú teológiáján, az Evangélikus Élet egyetlen vonal mentén haladó ünnepi vezércikkein, a lap seszínű, fantáziátlan szerkesztésén, a cikkírók igen szűk, zárt körén, a vérszegény írásokon, a fakó fotókon. Attól az egyházi korszaktól semmi sem állt messzebb, mint az árnyalt, színes gondolkodás. Az egyház tagjainak megítélésében sem. Mintha a palettán csak a fekete és a fehér létezett volna.
Joggal várható el azonban, hogy a diktatúra korlátai és lehetőségei között élt egyházat a következő korszak emberei – mi – ennél sokszínűbben lássunk. Még akkor is (vagy még inkább), ha korábban ennek épp az ellentéte valósult meg. Szükséges Káldy Zoltán személyiségének, egyházvezetői munkájának árnyalt megismerése.
Történészpróbáló feladat azonban személyén továbblépve, hasonló igénnyel véleményt formálni a korszak egészéről. A teljes képhez különösen fontosnak tartom megismerni azon lelkészek és világiak szolgálatát is, akik passzív hallgatásukkal vagy aktív közreműködésükkel, de maguk is hozzájárultak a Káldy-korszak fenntartásához, formálásához és működtetéséhez. Akik megadták a színét!
Egy korszak nem tárható fel korrekten a szubjektív élmények nélkül. Ezek visznek színt, elevenséget a papíralapú, fekete-fehér ismeretekbe. Az iratok mellé oda kell állítani azok tudását, akik Káldy Zoltánt „papucsban” is ismerték. De kollektív egyházi emlékezetünk nem süllyesztheti el azokat az emlékeket sem, amelyek az íróasztala mögül ítéletet osztó, lelkészek és családjuk egzisztenciális létét meghatározó, megkérdőjelezhetetlen potentát püspök képét őrzik.
Az eddig előkerült állambiztonsági iratok egyelőre határozottan ez utóbbit erősítik. A püspökét, aki a belügyi iratok szerint saját egyházában felvállalta az alapvetően és mindvégig egyházellenes ideológiájú párt- és államhatalom szempontjainak és érdekeinek képviseletét. A püspökét, aki az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) akaratának és a belügyi intencióknak a következetes végrehajtója lett. A hálózati jelentések ugyanakkor több esetben is arról tanúskodnak, hogy e végrehajtás részéről nem volt minden esetben maradéktalan.
Gáncs Péter püspök úr cikkében (EvÉlet, 2009. január 4.) hivatkozott a tényfeltáró bizottság munkájára is. Mint az állambiztonsági iratok feltárására létrehozott egyházi bizottság egyik történész tagja magam is elemi szakmai és etikai követelménynek érzem az árnyalt látásmódot. Az egykori ÁEH és az állambiztonsági szervek folyamatosan feltárt iratai erre jó lehetőséget is adnak. Míg eddig jobbára egyházi közelmúltunk „színét” ismer(het)tük, ezek a dokumentumok kendőzetlenül, pőrén mutatják meg a „visszáját”. Sokak meglepő színeváltozása fedezhető fel: néhányakról kiderül, hogy fekete helyett inkább szürkék – jellegtelenül vagy „szürke eminenciásként” –, egyesek „csak” rózsaszínűek. Vannak még a vártnál is mélyvörösebbek, szinte már feketék. Mások pedig sajnos mégsem egészen fehérek…
Az árnyalás túlzott buzgalmában azonban vigyázzunk, nehogy a színek keresése színezgetéssé, átmázolássá, netán maszatolássá váljék! A nagy igyekezetben az eredeti körvonalak elmosódhatnak, s végül elvész a lényeg. Ahogy gyerekeinket is figyelmeztetjük: „Ne menj ki a vonalból!” Mert a lényeg a kontúr.
Mirák Katalin
::Nyomtatható változat::
|