A vasárnap igéje

HET­VE­NED VA­SÁR­NAP – Mt 9,9–13

Má­té tör­té­ne­té­nek nem Má­té a fő­sze­rep­lő­je. Ne­vét csak azért őriz­te meg a Szent­írás, mert Jé­zus meg­szó­lí­tot­ta őt, és ezál­tal szé­dí­tő táv­la­tok nyíl­tak meg előt­te. Ben­nün­ket pe­dig ar­ra ta­nít ez a bot­rá­nyos el­hí­vá­si tör­té­net, hogy min­den Jé­zus hí­vó sza­ván dől el.

Jé­zus hí­vá­sa min­dig fel­ké­szü­let­le­nül ér ben­nün­ket. Má­té – vám­sze­dő lé­vén – ép­pen a vám­asz­tal mö­gött ült. Vagy­is vé­gez­te a na­pi mun­ká­ját. Nem ké­szí­tet­te elő a lel­két a nagy ta­lál­ko­zás­ra, a ta­nít­vánnyá vá­lás­ra. Mert­hogy nem is le­het. Is­ten és az em­ber kap­cso­la­ta so­ha­sem úgy kez­dő­dik, hogy mi fel­ké­szít­jük a lel­kün­ket, és ér­de­mes­sé vá­lunk a kö­ve­té­sé­re.

Mi gya­kor­ta el­hi­báz­zuk a sor­ren­det. Min­dent a ma­gunk ol­da­la fe­lől igyek­szünk meg­ra­gad­ni. Rend­kí­vül le­egy­sze­rű­sí­tett lo­gi­kánk sze­rint kell va­la­mit ten­nünk azért, hogy Jé­zus Krisz­tus fel­fi­gyel­jen ránk, és ezért meg­szó­lít­son, ta­nít­vá­nyá­vá hív­jon és fo­gad­jon ben­nün­ket. Úgy gon­dol­juk, hogy a ve­le va­ló kap­cso­la­tunk ki­zá­ró­lag a meg­szen­telt fa­lak és az ün­ne­pi órák ha­tó­kö­ré­be tar­to­zik. Szín­há­zi ki­fe­je­zés­sel él­ve: gyak­ran „ke­gyes­re vesszük a fi­gu­rát”, ami­kor úgy tud­juk, hogy a szí­ne előtt ál­lunk – el­fe­led­kez­ve ar­ról, hogy egész éle­tünk­ben és a leg­rej­tet­tebb pil­la­na­ta­ink­ban is az ő szí­ne előtt va­gyunk.

Még az úr­va­cso­ra em­be­ri sza­vak­kal le­ír­ha­tat­lan aján­dé­ká­ról is úgy gon­dol­ko­zunk, hogy an­nak vé­te­lé­re fel le­het ké­szül­ni, mél­tó­vá le­het vál­ni, még­pe­dig a gyó­ná­sunk, bű­ne­ink meg­val­lá­sa ál­tal. Mint­ha Is­ten és em­ber szö­vet­sé­gé­ben len­ne bár­mi­fé­le köl­csö­nös­ség vagy egyen­ran­gú­ság! Pe­dig ez ép­pen a fa­ri­ze­u­si gon­dol­ko­dás… A va­ló­ság az, hogy Jé­zus Krisz­tus min­dig a leg­vá­rat­la­nabb pil­la­nat­ban hív el min­ket, hogy az övéi le­gyünk: egy­sze­rű­en azért, mert ah­hoz, hogy az övéi le­gyünk, egye­dül és ki­zá­ró­lag az ő meg­szó­lí­tó sza­va szük­sé­ges, nem pe­dig a mi elő­ké­szü­le­tünk.

Jé­zus hí­vá­sa min­dig bű­ne­ink­ben ta­lál meg ben­nün­ket. A vám­sze­dő asz­tal Má­té bű­ne. Mint aho­gyan ott­ho­ni asz­ta­lá­nál is csak a bű­nö­sök­nek van he­lyük, a tisz­tes­sé­ges, is­ten­fé­lő em­be­rek csu­pán biz­ton­sá­gos tá­vol­ság­ból fi­gye­lik, és bot­rán­koz­nak raj­ta. Má­té­ról ma­gá­ról nem tu­dunk so­kat, de azt igen, hogy egy vi­tat­ha­tat­la­nul gya­nús tes­tü­let tag­ja­ként ke­res­te a ke­nye­rét. Ta­lán má­sok ká­rá­ra. Rá­adá­sul ha­za­áru­ló volt, az el­nyo­mó ró­ma­i­ak ki­szol­gá­ló­ja. Mél­tán övez­te meg­ve­tés a „ren­des” em­be­rek ré­szé­ről.

Jé­zus­nak pe­dig ép­pen ez az em­ber kel­lett a ta­nít­vá­nyi kö­zös­ség­be, nem a ke­gyes és be­csü­le­tes fa­ri­ze­u­sok. Mi­ért? Nem azért, mert Jé­zus a bű­nö­sök ba­rát­ja, vagy mert pél­dát akar mu­tat­ni a ki­re­kesz­tet­tek fel­ka­ro­lá­sá­ra – pe­dig mi­lyen mo­dern gon­do­lat vol­na! –, eset­leg mert ő annyi­ra jó­in­du­la­tú, hogy még a meg­ve­tett és va­ló­ban bű­nös vám­sze­dő­ben is ké­pes fel­fe­dez­ni a jó­nak né­mi csí­rá­ját. Nem, Jé­zus ép­pen azért hív­ta el Má­tét, mert eb­ben az em­ber­ben egy­ál­ta­lán nem le­he­tett fel­fe­dez­ni sem­mi jót.

Nem azért ült le en­ni egy asz­tal­hoz a bű­nö­sök­kel, hogy ki­ok­tas­sa a fa­ri­ze­u­so­kat ar­ról, hogy Is­ten­nek tet­sző cse­le­ke­det kö­zös­sé­get vál­lal­ni a ki­re­kesz­tet­tek­kel, ha­nem azért, hogy meg­mu­tas­sa: Is­ten sze­mé­ben nem lé­tez­nek re­mény­te­len ese­tek. Nem azért, mert a leg­go­no­szabb bű­nös is meg­tér­het, ha­nem mert a ke­gyel­mes Is­ten­nek van ha­tal­ma a leg­re­mény­te­le­nebb em­bert is ma­gá­hoz té­rí­te­ni. És hogy ve­gyük ész­re: bár­mi­lyen ke­gyes vagy bár­mi­lyen ke­gyet­len az éle­tünk, egye­dül Is­ten ir­gal­ma ment­het meg ben­nün­ket. Bű­nö­sök va­gyunk, vá­lo­ga­tás nél­kül, fa­ri­ze­u­sok és vám­sze­dők, ilyen vagy olyan em­be­rek, és egye­dül az húz ki ben­nün­ket a baj­ból, ha Urunk ir­gal­ma­san és min­den elő­fel­té­tel vagy utó­la­gos há­la nél­kül meg­szó­lít: kö­vess en­gem!

Jé­zus hí­vá­sa min­dig azért szól hoz­zánk, hogy meg­gyó­gyít­son. Mi­lyen le­het az éle­te egy vám­sze­dő­nek, aki nem ta­lál­ko­zik a Meg­vál­tó­val? Ho­gyan áll­hat meg az íté­let­ben az Úr szí­ne előtt az, aki be­le­me­rül a bű­ne­i­be? Mi­lyen le­het az éle­te egy fa­ri­ze­us­nak, ha nem ta­lál­ko­zik a Meg­vál­tó­val? Ho­gyan áll­hat meg az Úr szí­ne előtt a ke­gyes, val­lá­sos ér­de­me­i­ben bí­zó em­ber? Ho­gyan ál­lunk meg mi az Úr íté­lő­szé­ke előtt? A vá­lasz Jé­zus aj­ká­ról hang­zik el a mél­tat­lan­ko­dó és bot­rán­ko­zó fa­ri­ze­u­sok­nak cí­mez­ve: az Em­ber­fia azért jött, hogy a be­te­ge­ket gyó­gyít­sa.

Vagy­is ahol Jé­zus Krisz­tus meg­je­le­nik, szól és cse­lek­szik, ott va­la­mi vál­to­zás tör­té­nik. A bű­nös vám­sze­dő­ből pél­dá­ul ta­nít­vány lesz. Jé­zus nem az elit­ből vá­lo­gat ma­gá­nak, hogy ala­po­san meg­di­csér­hes­se őket. Hi­szen az or­vos sem az egész­sé­ges em­be­re­ket ke­re­si fel, hogy elé­ge­det­ten bó­lo­gat­has­son, ha­nem a be­te­ge­ket, aki­ket meg kell men­te­nie. Aki­ket csak ő tud meg­men­te­ni. Ben­nün­ket pe­dig egye­dül Jé­zus Krisz­tus tud meg­men­te­ni.

Ke­reszt­je an­nak a je­le, hogy ez a meg­men­tés va­ló­ban meg­tör­tént. A bűn­től le­gyen­gí­tett, meg­be­te­ge­dett em­ber meg­me­ne­kül, éle­tet nyer. Akár eb­ben a vi­lág­ban is újat kezd­het na­pon­ta, ha be­teg éle­tét ön­fe­led­ten le­te­szi a ke­reszt tö­vé­be. Urunk min­dent meg­vál­toz­ta­tó sza­va ha­tal­mas erő­vel mun­kál­ko­dik ma is kö­zöt­tünk. El­ron­tott éle­tünk ál­ta­la újul meg.

Má­té tör­té­ne­te szól­hat­na „kor­sze­rű­en” és di­va­to­san ar­ról, hogy Jé­zus jó, mert sze­re­ti a min­den­ki ál­tal meg­ve­tet­te­ket, és cél­tu­da­to­san ma­gá­hoz hív­ja a ki­re­kesz­tet­te­ket, hogy így ad­jon pél­dát ne­künk. Má­té tör­té­ne­te azon­ban ép­pen ar­ról ta­nús­ko­dik, hogy mi nem egy­mást vet­jük meg és re­keszt­jük ki, ha­nem Is­ten or­szá­gá­ból egy­for­mán ki­re­kesz­tet­tek és meg­ve­tet­tek va­gyunk, jog­gal és mél­tán, a bű­ne­ink mi­att. El­ve­szett­sé­günk­ben pe­dig egy­va­la­ki van, aki meg­ment ben­nün­ket: Jé­zus Krisz­tus, aki szün­te­le­nül meg­szó­lít, új­já­for­mál, el­ve­szi bű­ne­in­ket, és új­ra meg új­ra be­kap­csol min­ket Is­ten ki­rá­lyi ural­má­nak üdí­tő és cso­dá­la­tos ha­tó­kö­ré­be.

A böj­ti idő kö­ze­led­té­vel ezért ad­junk há­lát Urunk­nak.

Imád­koz­zunk! Urunk! Kö­szön­jük, hogy te nem vársz ránk, ha­nem ma­gad jössz elénk, és meg­szó­lí­tasz ha­tal­mas, éle­tet át­ala­kí­tó igéd­del. Add, hogy sza­vad szí­ven ta­lál­jon min­den hely­zet­ben, és ir­gal­mad új­já­te­remt­sen ben­nün­ket. Ámen.

Tu­bán Jó­zsef