Keresztény szemmel

Év­for­du­ló… Tán nem a leg­je­len­tő­sebb. So­kan men­nek el ész­re­vét­le­nül mel­let­te. Hisz csak egy vers­ről van szó. De nagy vers­ről… Hat­van­öt éve, 1944. ja­nu­ár 17-ére for­má­ló­dott vég­le­ges­sé Rad­nó­ti Mik­lós egyik leg­meg­ren­dí­tőbb ver­se, a Nem tud­ha­tom… A zsi­dó szár­ma­zá­sú köl­tő fáj­dal­mas bi­zony­ság­té­te­le ma­gyar szü­lő­föld­jé­ről. He­te­ken át ír­ta. Ba­rá­ti kör­ben több­ször is fel­ol­vas­ta. Kü­lö­nö­sen so­kat küsz­kö­dött az utol­só vers­sor­ral. S nem tud­ta, hogy még ab­ban az év­ben sze­re­tett ha­zá­ja és a há­bo­rú pok­la mun­ka­tá­bor­ba s majd a ha­lál­ba kül­di őt a Győr mel­let­ti Ab­dá­nál.

„Mert sze­re­tem, hőn sze­re­tem, imá­dom / Gya­lá­za­tá­ban is nem­ze­te­met!” – hív­juk se­gít­sé­gül Pe­tő­fit (Ma­gyar va­gyok). Mert sze­ret­ni a ha­zát gya­lá­za­tá­ban a leg­ne­he­zebb. És ép­pen gya­lá­za­tá­ban sze­ret­ni min­den­nél fon­to­sabb.

Ma a gya­lá­za­tot, a ha­za rom­lá­sát nem a gé­pen fö­lé­be szál­ló el­len­ség, gyil­ko­ló bom­bát ho­zó ka­to­na je­len­ti. Aki mit sem tud gye­rek­ko­runk messze­rin­gó vi­lá­gá­ról, a nyá­ri al­ko­nyon a ház­fa­lak­ról csor­gó, vö­rös­lő fáj­da­lom­ról. Aki nem is­mer­he­ti az ut­cán bal­la­gó is­me­rő­sö­ket. Ő ide­gen, ne­ki mit sem mon­da­nak a lá­bunk­hoz tér­dep­lő bok­rok s vi­rá­gok, a pók­ban­gó a Szü­csi-er­dő­ben vagy a ma­gyar ki­ke­rics a Szár­som­lyó he­gyen. Ő nem tud­ja, hol szü­le­tett, s ki volt Pe­tő­fi Sán­dor.

No de aki köz­tünk él! Aki Bu­da­pest­ről, az Or­szág­ház ma­ga­sá­ból szem­lé­li e tá­jat! Ne­ki tán csak nem tér­kép e táj? Lát­ja-e a szöcs­két, ök­röt, tor­nyot, sze­líd ta­nyát? Lát­ja-e a dol­gá­ért re­me­gő dol­go­zót? Aki mos­ta­ná­ban na­pon­ta az­zal a gyo­mor­szo­rí­tó ér­zés­sel megy be a mun­ka­he­lyé­re: „Hát­ha ma még ma­rad­ha­tok, ma még nem mon­da­nak fel ne­kem.” Lát­ja-e a föld­mű­vest, a sző­lős­gaz­dát? Aki nem­csak az ég al­ját kém­le­li fél­ve, lesz-e zord idő s jég, ké­sei fagy pusz­tít­ja-e a rü­gyet. Ha­nem dol­gá­ért re­meg­ve fi­gye­li a hí­re­ket, va­jon el tud­ja-e ad­ni a ter­mé­sét, ami­ért iz­zadt, fá­radt, ami­be be­fek­te­tett pénzt s egész­sé­get? S ha el­ad­ja is, mi­kor fi­zet a ve­vő, fi­zet-e egy­ál­ta­lán?

Lát­ja-e az Or­szág­ház ura a sí­rok közt sír­do­gá­ló anyó­kát? Tud-e még együtt érez­ni a rá­bí­zot­tak­kal, van-e még szí­ve együtt sír­ni a sí­rók­kal? Lát­ja-e a gye­rek­se­reg­gel kö­rül­vett, pi­ros zász­lós bak­tert, vagy csak a MÁV tér­ké­pét né­zi, hol szün­tet­het meg újabb vas­út­vo­na­la­kat? Van-e még a gyár­ud­va­ron hem­per­gő ko­mon­dor? Vagy már min­dent őr­ző-vé­dő em­be­rek­re bíz­tak, oly mély­re süllyedt a köz­biz­ton­ság?

S ami­kor nap­ról nap­ra a csőd fe­lé kor­má­nyoz­za szép ha­zán­kat, ami­kor las­san húz­za ki lá­bunk alól a ta­lajt, rossz dön­té­se­i­vel gyer­me­ke­ink és uno­ká­ink élet­le­he­tő­sé­ge­it ve­szi el, ak­kor em­lék­szik-e még a ré­gi csó­kok áfo­nya­ízé­re, az el­ső sze­rel­mek láb­nyo­má­ra a park­ban? Hisz egy­ko­ron ő is volt fi­a­tal, e ha­zá­ban nőtt fel, járt is­ko­lá­ba. Is­me­rős kell, hogy le­gyen szá­má­ra a pan­non táj min­den he­gye s völ­gye! Tán ne­ki is meg­volt a ma­ga kö­ve, amely­re rá­lé­pett is­ko­lá­ba men­té­ben… A ceg­lé­di Kos­suth La­jos Gim­ná­zi­um fő­lép­cső­há­zá­ban az egyik el­ső vö­rös már­vány lép­cső­fo­kon ma is lát­ha­tó egy nagy csi­ga le­nyo­ma­ta. Az épü­let­be ér­vén édes­apám is ar­ra lé­pett, s mert ké­sőbb én is ugyan­ab­ban az is­ko­lá­ban küz­döt­tem a tu­dá­sért, ugyan­úgy rá­lép­tem s rá­lé­pek ma is a kő­vé vált csi­gá­ra, érett­sé­gi ta­lál­ko­zók al­kal­má­val.

Ő, a ma­ga par­la­men­ti ma­gas­sá­gá­ból, em­lék­szik-e még? Lát-e még? Hall-e még? Mert dön­té­se­i­nek kö­vet­kez­mé­nye­it mil­li­ók szen­ve­dik és mil­li­ók fog­ják meg­kop­lal­ni, akik már rég nem hisz­nek a lát­szat­igaz­ság­ba öl­töz­te­tett ha­zug­ság­özön­nek, s akik már ta­lán csak egy min­dent meg­újí­tó, nagy meg­tisz­tu­lás­ban re­mény­ked­nek…

A fö­lénk gé­pen szál­ló el­len­ség­től meg le­het vé­de­ni a ha­zát. Mert az a ha­za, a fa­lu, a szü­lő­ház, a csa­lád vé­del­me. Az iga­zi gya­lá­zat azon­ban az, ami­kor kö­zü­lünk va­ló ta­szít­ja a gö­dör­be sa­ját nem­ze­tét! A meg­alá­zot­tak pe­dig er­nyed­ten, te­he­tet­len massza­ként csak tűr­nek és tűr­nek… A tra­gi­kus éle­tű Rad­nó­ti ver­se föl­ráz: a ha­zá­nak most van ránk a leg­na­gyobb szük­sé­ge! Igen, épp eb­ben a mély­ség­ben. A ha­zá­ért ten­ni kell, a ha­zá­nak ad­ni kell, mert a ha­zánk. S nincs má­sik. So­ha nem ad­ha­tunk annyit, hogy jo­gunk len­ne bár­mit is el­vár­ni tő­le.

„Hisz bű­nö­sök va­gyunk mi, akár a töb­bi nép, s tud­juk mi­ben vét­kez­tünk, mi­kor, hol és mi­kép, de él­nek dol­go­zók itt, köl­tők is bűn­te­len, és csecs­szo­pók, akik­ben meg­nő az ér­te­lem, vi­lá­gít ben­nük, őr­zik, sö­tét pin­cé­kbe búj­va, míg jelt nem ír ha­zánk­ra uj­ból a bé­ke uj­ja, s foj­tott sza­vunk­ra maj­dan friss szó­val ők fe­lel­nek.

Nagy szár­nya­dat bo­rítsd ránk vir­rasz­tó éji fel­leg.”

Lup­ták György