Keresztény szemmel

Előbb még a böjt fon­tos idő­sza­ka és a nagy­hét drá­má­ja jön, de azért már arc­cal a fel­tá­ma­dás ün­ne­pe fe­lé kell for­dul­nunk. Majdcsak el­bú­csú­zik tő­lünk a tél, és a ter­mé­szet moc­ca­ná­sá­ból is sej­te­ni kezd­jük a leg­na­gyobb tit­kot, a fel­tá­ma­dás, az új­ra­éle­dés cso­dá­la­tos tit­kát. De azért is, mert a ná­zá­re­ti Jé­zus leg­ked­ve­sebb apos­to­la a Lé­lek ál­tal így szó­lalt meg: „…Is­ten örök éle­tet adott ne­künk, és ez az élet az ő Fi­á­ban van.” (1Jn 5,11)

Rö­vid, tö­mör, de az egyik leg­tar­tal­ma­sabb mon­dat a Szent­írás­ban. Élet­ről, még­hoz­zá örök élet­ről be­szél az ige. Fe­lül­múl­ha­tat­lan ti­tok ilyen jel­zős szer­ke­zet­ben. Mert jel­ző nél­kül sem fejt­he­tő meg az élet tit­ka, mennyi­vel in­kább ti­tok így jel­ző­sen, hogy „örök” élet…! Jel­ző nél­kül könnye­dén ki­mond­juk, hogy „élet”, és rá­cso­dál­ko­zunk lé­té­re, lé­tünk­re, ha fi­lo­zo­fi­kus han­gu­lat­ban va­gyunk. Lát­juk az élet je­len­sé­ge­it, de nem is­mer­jük a tit­kát.

Nem­csak ál­ta­lá­nos­ság­ban kell az élet­ről be­szél­ni, ha­nem van egy még na­gyobb ti­tok: ez az élet nem­csak él mint fű vagy fa vagy bo­gár, ma­dár – ha­nem ez az élet em­be­ri sze­méllyé, egyén­né vá­lik. Ez még sok­kal na­gyobb ti­tok. Igaz, a ki­in­du­lás is ti­tok – mi az élet? –, de az iga­zi, fan­tá­zi­át le­nyű­gö­ző, áhí­ta­tos cso­dál­ko­zás­ra in­dí­tó ti­tok a sze­mé­lyes­sé vá­ló élet.

A cso­dál­ko­zást foly­tat­hat­juk to­vább, mert nem­csak úgy ál­ta­lá­nos­ság­ban vá­lik sze­mé­lyes­sé az élet, ha­nem ér­ző és gon­dol­ko­dó, meg­szó­la­ló, be­szé­lő élet lesz. S ar­ca lesz. Ez még gran­di­ó­zu­sabb ti­tok, és egy olyan spi­ri­tu­á­lis, szel­le­mi fo­lya­mat bon­ta­ko­zik ki itt, hogy ti­los pusz­ta ma­té­ri­á­ról, ön­szer­ve­ző­dő anyag­ról be­szél­ni – mert aki lát, azt a lá­tá­sa el­ve­ze­ti Is­te­nig. Egy cso­da­fo­lya­mat a gon­dol­ko­dó és ér­ző élet, amely­nek ar­ca van, te­kin­te­te, mo­so­lya. S egy­szer csak en­nek is be kell fe­je­ződ­nie.

Ott ál­lunk oly­kor nagy bá­nat­tal a te­me­tő­ben, és ha ér­zé­kel­tünk va­la­mit az életti­tok gran­di­o­zi­tá­sá­ból, nagy­sze­rű­sé­gé­ből, ak­kor nem be­szél­he­tünk fe­le­lőt­le­nül pusz­ta meg­sem­mi­sü­lés­ről, sem­mi­vé vá­lás­ról, mert nem az anya­got ítél­jük el, ha­nem va­la­ki­nek az ar­cát, te­kin­te­tét tör­jük össze lel­ki va­kon. Azért, hogy sze­ret­te­ink ar­cát ne tör­jük össze a ha­lál lát­sza­tá­val, for­dul­junk arc­cal a fel­tá­ma­dás is­te­ni tet­te fe­lé, sőt a Fel­tá­ma­dott fe­lé! Igaz, előbb kell a böj­ti idő­szak, és át kell él­ni a nagy­hét drá­má­ját. Nagy­pén­tek nél­kül nincs a fel­tá­ma­dás ün­ne­pe.

Fon­tos a böjt kér­dé­sé­nek tar­tal­mi tisz­tá­zá­sa is, még ha csak pár sor­ban szó­lunk is ró­la. A böjt olyan ön­kri­ti­kus idő­szak, ami­kor a szent ige fé­nyé­ben vizs­gá­lat tár­gyá­vá tesszük sa­ját ma­gun­kat, hét­köz­na­pi va­ló­sá­gun­kat, csa­lá­di, tár­sa­dal­mi sze­re­pünk meg­élé­sé­nek mi­nő­sé­gét, és tesszük ezt Is­ten szí­ne előtt. A ma­gunk­ba szál­lás ide­je ez, ami­kor nem a sa­ját se­be­in­ket kell szám­lál­gat­nunk, ha­nem az ál­ta­lunk ütött se­be­ket fel­mér­nünk és – ha le­het­sé­ges – gyó­gyít­gat­nunk. Má­sok se­be­i­nek gyó­gyí­tá­sa ál­tal gyó­gyul­ha­tunk Is­ten se­gít­sé­gé­vel. Még­sem pusz­tán ró­lunk szól az ön­vizs­gá­lat, ha­nem sze­ret­te­ink­ről, ba­rá­ta­ink­ról, is­me­rő­se­ink­ről, sőt el­len­sé­ge­ink­ről is. Ezért sem ma­gán­ügy a val­lás, a hit.

A jól ki­hasz­nált böj­ti idő­szak ön­vizs­gá­la­ta után alá­za­to­san el kell in­dul­ni a nagy­hét drá­mai stá­ci­ó­ján: lé­lek­ben kö­ves­sük Jé­zust a ke­reszt­úton! Tud­va azt, hogy Is­ten Bá­rá­nya ér­tünk vál­lal­ta ezt az utat. A kál­vá­ria út­ja azért a leg­ne­he­zebb, mert az ár­tat­lan Jé­zus­nak, Is­ten bűn­te­len Fi­á­nak min­den idők összes em­be­ré­nek a bű­nét ma­gá­ra kel­lett vál­lal­nia az is­te­ni íté­let igaz­sá­ga és a mennyei atyai szív sze­re­te­te fe­szült­sé­gé­nek meg- és fel­ol­dá­sá­ra.

Egy­sze­rű­en szól­va: Jé­zus ér­tünk vál­lal­ta a kál­vá­ri­át, kor­bá­csot, tö­vis­ko­ro­nát, gúnyt, vit­te a ke­resz­tet, fo­gad­ta el a szö­ge­ket, az ece­tet. Mind­ezt azért, hogy a szí­vün­ket szó­lít­sa meg pá­rat­lan és ál­do­zat­kész sze­re­te­té­vel. Ha még nem ha­lott a szí­vünk, egé­szen biz­to­san re­a­gál er­re a ha­tal­mas sze­re­tet­re. Vagy meg­van a ve­sze­del­me, hogy lel­ki na­gyot­hal­lók­ká let­tünk?

Szo­mo­rú tény: még Jé­zus sem tu­dott min­den­kit meg­té­rí­te­ni. Va­la­ki azt ír­ta egy­szer: meg­le­pő­nek tart­ja, hogy Jé­zus nem tud­ta meg­té­rí­te­ni a fa­ri­ze­u­so­kat. Vagy­is az ön­ma­guk­kal elé­ge­det­te­ket, és akik ön­nön sor­suk szűk ha­tá­ra­in nem lát­tak túl.

Új­ra Já­nos apos­tol­ra hi­vat­ko­zunk: Is­ten örök éle­tet adott ne­künk. Va­jon mi­ért? Ez na­gyon ti­tok­za­tos kér­dés! Atyai szí­ve így dön­tött. S az is meg­ren­dí­tő dön­té­se, hogy ez az örök élet az ő Fi­á­ban van!

Te­hát arc­cal a fel­tá­ma­dás ün­ne­pe fe­lé, hogy meg­ér­kez­zünk majd az örök ott­ho­nunk­ba. Ám ne fe­lejt­sük a böj­ti idő­szak gyó­gyí­tó ha­tá­sát és a nagy­hét drá­mai út­ját! A ke­reszt­fa tit­ka tün­dö­köl, a Fel­tá­ma­dott pe­dig így szól: „Bé­kes­ség nék­tek!”

Ri­bár Já­nos