Keresztutak

Ké­szü­lünk a nők vi­lág­ima­nap­já­ra – már­ci­us 6.

Foly­tat­juk be­szél­ge­té­sün­ket a Bá­lint há­zas­pár­ral, akik misszi­ói mun­ka­társ­ként négy éven át Új-Gui­nea má­so­dik leg­na­gyobb vá­ro­sá­ban, Laéban él­tek. El­ső­ként a pá­pua asszo­nyok hely­ze­té­ről ér­dek­lő­dünk.

– Sok­szor mond­tuk vic­ce­sen, hogy a fér­fi­ak ér­ték­rend­je sze­rint a sor­rend Pá­pu­a­föl­dön így fest: disz­nók, fiú­gye­re­kek, asszo­nyok és lány­gye­re­kek. A nők több­sé­ge le­né­zett, ki­szol­gál­ta­tott, ki­hasz­nált sor­ban él, és mi­vel eb­be szü­let­tek be­le, ezt a min­tát lát­ták a törzs­ben, el is fo­gad­ják a hely­ze­tü­ket. Böl­cses­ség és ta­pin­tat szük­sé­ges ah­hoz, hogy más kul­tú­rá­ból szár­ma­zó em­be­rek las­san rá­ve­zes­sék őket, kü­lö­nö­sen is a fér­fi­a­kat, hogy ez így nincs rend­jén. A bib­lia­órá­kon mi úgy pró­bál­tunk csend­ben pél­dát mu­tat­ni, hogy én Zo­li mel­lé, egy szék­re ül­tem – nem a föld­re, a lá­ba­i­hoz –, ő pe­dig az újon­nan ér­ke­ző he­lyi asszo­nyok­nak ud­va­ri­a­san he­lyet mu­ta­tott, amíg vol­tak üres szé­kek. A nők ámu­lat­tal te­le­ped­tek le az „őket meg nem il­le­tő” hely­re. Mi­vel a benn­szü­löt­tek kö­zött, sze­mük lát­tá­ra él­tük nap­ja­in­kat, így volt al­kal­munk meg­mu­tat­ni ne­kik, ho­gyan él bé­ké­ben egy olyan csa­lád, amely­ben tisz­te­lik és meg­be­csü­lik egy­mást a ta­gok.

– Mind­ez azt is ered­mé­nye­zi, hogy a lá­nyok még egy­há­zi kö­zeg­ben sem ta­nul­hat­nak?

– Én a Lae vá­ro­sá­ban mű­kö­dő, an­gol nyel­vű teo­ló­gi­án ta­ní­tot­tam; ott ak­ko­ri­ban egyet­len női hall­ga­tó volt. Ugyan­azt ta­nul­ta, mint fér­fi tár­sai, de be­lő­le csu­pán gyü­le­ke­ze­ti mun­kás lett. A nők­höz va­ló el­uta­sí­tó vi­szo­nyu­lás mi­att, azt hi­szem, hosszú út ve­zet odá­ig, hogy a pá­pu­ák or­di­nál­ja­nak, az­az lel­késszé avas­sa­nak egy nőt.

– Az egy­há­zi élet­ben is meg­ma­rad­tak a po­gány szo­ká­sa­ik?

– Mi­vel az ot­ta­ni evan­gé­li­kus egy­há­zat a ba­jor és az auszt­rál misszió hoz­ta lét­re, az is­ten­tisz­te­le­ti rend meg­le­he­tő­sen ha­son­ló a mi­enk­hez. Nin­cse­nek sa­ját dal­la­ma­ik, sa­ját éne­ke­ik. Né­met és ame­ri­kai di­csé­re­te­ket for­dí­tot­tak le pid­zsin­re vagy egy-egy törzs nyel­vé­re. Az is igaz, hogy eze­ket az át­vett da­lo­kat nagy kedv­vel és szé­pen ének­lik.

Po­gány szo­ká­sa­ik meg­íté­lé­se élet­be­vá­gó és so­kat vi­ta­tott kér­dés. Hogy med­dig le­het el­fo­gad­ni az ide­gen tár­gyak hasz­ná­la­tát, ar­ra sen­ki sem tud­na pon­tos vá­laszt ad­ni. A hét­köz­na­pok ap­ró ese­te­i­re le­bont­va még a Bib­lia sem ad­hat ilyen egy­ér­tel­mű ve­ze­tést. Nyil­ván­va­ló, hogy a misszi­ó­nak is tisz­tel­nie kell más né­pek kul­tú­rá­ját, ha­gyo­má­nya­it. De a má­gi­át, a va­rázs­lást, a vér­bosszút és az ani­miz­must nem le­het to­le­rál­ni. Hi­szem, hogy Is­ten is gyö­nyör­kö­dik egy cso­dá­la­tos, új-gui­ne­ai stí­lus­ban fa­ra­gott ol­tár­ban, ha nin­cse­nek raj­ta ri­tu­á­lis szim­bó­lu­mok, de nem gon­do­lom, hogy jó­vá­hagy­ja pél­dá­ul a lel­ké­szek több­ne­jű­sé­gét vagy a vér­bosszú ma is élő ha­gyo­má­nyát.

– Mit ta­nul­ha­tunk a pá­pu­ák­tól?

– A tör­zsi össze­tar­tás, az, aho­gyan se­gí­tik egy­mást, pél­da­mu­ta­tó ná­luk. Az egy kö­zös­ség­hez tar­to­zók so­sem hagy­nák egy­mást éhen­ hal­ni, sőt min­de­nü­ket meg­oszt­ják egy­más­sal. Ott a törzs­fő­nök nem at­tól vá­lik nagy em­ber­ré, hogy mek­ko­ra va­gyont ha­rá­csol össze ma­gá­nak, ha­nem hogy mennyi­re gon­dos­ko­dik a né­pé­ről.

B. Pin­tér Már­ta